„Ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindenki meghalt" (2Kor 5,15).

Gyakori bűnünk, hogy az illető távollétében megtárgyaljuk hibáit, gyengeségeit, és elítéljük. Isten ezt nagyon rossznak tartja.

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17,3).

Jézus nemcsak másoknak mondta, hogy „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem", hanem őt is az jellemezte, hogy egyszer s mindenkorra igent mondott az Atya akaratára, s ami attól kicsit is el akarta téríteni, arra újra és újra határozott nem volt a válasza.

„Eljön az óra, amikor az igazi imádók szellemben és valóságban (igazságban) imádják az Atyát; mert az Atya is olyanokat keres, akik Őt imádják" (Jn 4,23).

Sokan szeretnek hivatkozni arra, hogy virágvasárnap még Jézus is méregbe gurult, és haragjában ostorral verte ki a templomból a kereskedőket és pénzváltókat. Íme - mondják - mennyivel érthetőbb és megbocsáthatóbb, ha mi valami hasonlót teszünk.

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20).

Jézus Krisztus személyválogatás nélkül minden embert nagyon szeretett, de azt a népet, amelyből emberi eredetét tekintve származott, különösen is. Ez megkülönböztetés? Igen, de olyan, amiből soha senkinek nem származik hátránya. Elsősorban „Izrael házának elveszett juhaihoz" jött, de meggyógyította a római százados szolgáját is, sőt az ő hitét példaként állította honfitársai elé, és meghallgatta a pogány kánaáni asszony könyörgését is. Nem tett különbséget a maga népe és a többi nép közt, de sorrendben saját népe volt az első helyen.