"Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok" (Jn 13,13).
Urunk sohasem hangsúlyozta tekintélyét. Sohasem mondta: "Meg kell tenned." Teljesen szabadon hagyott minket, olyan szabadon, hogy akár arcába is köphetünk, mint ahogy meg is tették ezt; olyan szabadon, hogy megölhetjük - mint ahogy meg is tették: és nem szól rá egy szót sem. De amikor élete bennem megszületett váltsága által, azonnal elismerem, hogy teljes fennhatóságú joga van felettem. Erkölcsi uralom ez: "Méltó vagy..." (Jel 4,11). Csak a méltatlan részem vonakodik meghajolni a méltó előtt. Ha találkozom valakivel, aki szentebb nálam és mégsem ismerem el méltó voltát, s nem engedek annak, amit mond és ami megállja a helyét, akkor nyilvánvalóvá válik a bennem levő méltatlan rész. Isten embereket használ a nevelésünkre, akik kicsit tovább jutottak, mint mi - nem értelmileg, hanem szentség tekintetében -, míg végre magának az Úrnak uralma alá jutunk, s akkor már egész életünk afelé van beállítva, hogy neki engedelmeskedjünk.
Ha Urunk megkövetelte volna az engedelmességet, akkor mint rabszolgahajcsárnak nem lenne tekintélye felettünk. Ő soha nem erőlteti az engedelmességet, de amint meglátjuk Őt, azonnal engedelmeskedünk neki, így Urunkká lesz és szüntelen az Ő imádatában élünk. Aszerint növekedhetem a kegyelemben, ahogyan az engedelmességet felfogom. Az engedelmesség szót ki kell emelnünk a mocsárból. Az engedelmesség az apa és fiú közti viszonyra vonatkozik, nem az úr és a szolga viszonyára. "Én és az Atya egy vagyunk." Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet" (Zsid 5,8). Isten Fia engedelmes volt küldetéséhez mint Megváltó - mégpedig azért, mert Fiú volt, és nem azért, hogy fiúvá lehessen.