„Azt mondja az Úr, Izrael Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül" (1Kir 17,14).

Ha tovább követjük a pusztában vándorló nép életét, számos jelét látjuk Isten gondoskodó szeretetének. Adott nekik éveken át kenyér gyanánt mannát, húsnak fürjeket, víztelen helyeken is friss karsztvizet, ha pedig megtámadták őket, a túlerővel szemben is győzelmet. Isten fontosnak tartja, hogy meglegyenek testi szükségleteink, Jézus Krisztus is belefoglalta a miatyánkba mindennapi kenyerünket.

„Egymás között mindnyájan öltözzétek fel az alázatosságot" (1Pt 5,5).

Visszatérő kérdés: mennyiben Isten munkája, és mennyiben a miénk az üdvösség? A vörös-tengeri átkelés története világos választ ad erre.

Amikor még nem volt a szava írásba foglalva, Isten a gondolataikon keresztül szólította meg az embereket. Számukra egyértelmű volt, hogy az, ami így vagy más módon eljutott a tudatukig, Isten szava. Ma elsősorban a Szentíráson és annak magyarázatán keresztül szól Isten. De miközben olvassuk ezeket a régen leírt szövegeket, vagy hallgatjuk azok magyarázatát, a Szentlélek egészen személyessé, konkréttá és időszerűvé tudja azokat tenni számunkra.

„És ahányan csak érintették, meggyógyultak" (Mk 6,56).

„Mikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12,10).

Az emberek által kitalált úgynevezett istenek, a bálványok, némák. Az élő Isten viszont beszél. Mózes meg akarja nézni, hogyan lehetséges, hogy a csipkebokor ég, de nem ég el. S amikor közeledik hozzá, a saját nevét hallja. Ki van ott a pusztában rajta kívül? Akkor még nem ismerte Istent, csak sok mindent hallott róla.