A keresztyén magatartás egyik nagy kérdése, hogy az valóban Istent dicsőíti-e? Magatartásunkat általában annak a kérdésnek az alapján szoktuk megvizsgálni: „Vajon nem ártalmas-e az valamiképpen?" Pedig nem erről van szó. A kérdésnek így kell szólnia: „Isten dicsőségére való?"

Mielőtt bármibe belefognánk, hajtsuk meg fejünket, és kérjük az Urat, hogy dicsőítse meg magát abban, amit most tenni készülünk. S ha ez nem dicsőítheti Istent, akkor inkább hagyjuk el.

A keresztyén embert Krisztus fogadta zsoldjába, és az Ő szolgálatában tevékenykedik. Nem elegyedhetik bele a mindennapi élet dolgaiba. Itt a hangsúly a beleelegyedik szón van. Természetesen nem teheti magát teljesen függetlenné a földi tevékenységtől. Dolgoznia kell, hogy családja számára megszerezze a mindennapi kenyeret. A napi dolgokkal való foglalkozásnak van bizonyos mértéke, amely egyszerűen elkerülhetetlen, mert különben ki kellene mennünk a világból, ahogyan azt Pál világosan megmondta az 1Korintus 5,10-ben,

Az „akinek van" kifejezés ennek a versnek az elején többet jelent, mint birtokolni valamit. Ez a kifejezés magában foglalja azt a gondolatot is, hogy engedelmeskedünk annak, amire tanítottak, és felhasználjuk azt, amit ránk bíztak. Más szavakkal, nemcsak arról van szó, ami a tulajdonunk, hanem arról is, mit teszünk azzal, amink van.

Pál azt mondja, hogy mindannyiunknak: igehirdetőknek és hallgatóknak egyaránt "meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt". Ha megtanulsz itt és most Krisztus fehér fényében élni, az ítéletkor végül is gyönyörködni fogsz Isten benned elvégzett művében. Maradj állandóan Krisztus ítélőszéke előtt, járj most a legszentebb út világosságában, amit ismersz. A többiek iránti rossz gondolatok végül is az ördögtől erednek, bármilyen kegyes vagy is különben. Ha csak egyszer is test szerint ítélsz, ennek a vége az, hogy a pokol tombol benned.

 Az Újszövetség egyik fő témája Jézus Krisztus Úr volta. Újra meg újra emlékeztet minket, hogy Ő Úr, és nekünk is ezt a helyet kell biztosítanunk számára a magunk életében.

Ha elismerjük Jézust Urunknak, ez azt jelenti, hogy életünket mindenestől átadjuk neki. Azt jelenti, hogy az ő akaratát követjük, és nem a magunkét. Azt a készséget jelenti, hogy oda megyünk, ahová Ő kívánja; hogy mindazt mondjuk és megtesszük, amit Ő kíván.

Amikor Krisztus eljött, a szeretet új szavával ajándékozta meg a görög nyelvet: „agapé". A görögöknek már volt szava a barátságra („fília") és az érzéki szerelemre („erosz"), de nem volt szava annak a szeretetnek a kifejezésére, amelyet Isten mutatott meg akkor, amikor egyszülött Fiát adta, és amelyről kívánja, hogy az övéi is ezzel a szeretettel szeressék egymást.