Képzeljük magunk elé Lévit, amint a főút mentén ott ül az asztala mellett, és beszedi az arra menőktől az adót és a vámot. Ha igazi vámszedő volt, akkor tekintélyes összeget csúsztatott a saját zsebébe, ahelyett, hogy továbbadta volna azt a megvetett megszálló római hatalomnak.

Amikor Isten Fia imádkozik, csak egyetlen egynek van tudatában, és ez az egy az Ő Atyja. Isten mindig meghallja Fia imádságait, és ha Isten Fia kiformálódott bennem, az Atya mindig meghallja az én imádságaimat is. Tehát egyedül arra kell törekednem, hogy Isten Fia kiábrázolódjék az én halandó testemben. "A ti testetek a Szent Szellem temploma", tehát Isten Fiának Betleheme. Adok-e erre lehetőséget Isten Fiának bennem? Vajon Isten Fiának őszintén egyszerű élete éppúgy munkálkodik-e bennem, mint tette, mikor itt járt a földön?

Van-e arra lehetőség, hogy Isten Fiának szent ártatlansága és egyszerűsége és az Atyával való egysége megvalósuljon énbennem, ha Ő megszületik az én halandó testemben? Ugyanaz történik meg minden szent életében is, ami akkor történt, amikor Isten Fia történelmileg megjelent ebben a világban. Isten Fia bennem csak Isten közvetlen cselekedete által születhetik meg, tehát én Isten gyermeke vagyok, és így gyakorolnom kell a gyermek jogát, hogy mindig szemtől szemben legyek Atyámmal.

Urunknak ez a parancsa meghatározza minden emberrel, megtérttel és meg nem térttel szemben magatartásunkat, mi azonban ma elsősorban az egyes keresztyének között előforduló anyagi kérdésekre alkalmazzuk. Szomorú, de igaz, hogy a hívők között legsúlyosabb konfliktusokból nem egyet a pénzügyek okoznak. Nem kellene ennek így lennie, de sajnos még mindig igaza van a régi közmondásnak: „Ahol a pénz belép az ajtón, a szeretet kimenekül az ablakon."

(Angol ford. szerint: "...nekem az én Atyám házában kell lennem.")

Ez az Ige azokról a dicsőséges változásokról ír, amiket a Messiás azoknak hoz, akik Őt elfogadják. A gyászt jelképező hamu helyett szépséget ad, bánkódás helyett örömöt, csüggedés helyett reményt.

Olykor, amikor az Úr asztalánál ülök, meg kell kérdeznem önmagam: „Mi van velem? Hogyan ülhetek itt és gondolhatok a Megváltó szenvedésére anélkül, hogy könnyekben törnék ki?"

Kő vagyok-e, és nem ember,
hogy csak állok a kereszt alatt,
Krisztusom! Folyik a véred,
és ezt önként vállaltad magad!
...rengett a föld, eltűnt a nap,
és én csak állok részvétlenül...
Kérlek, sújts rá kőszívemre
úgy, ahogy csak Te ütsz egyedül:
hogy meglássam bűnös keménységem,
és sírni tudjak észrevétlenül!

Nagyon gyakran úgy gondolunk a keresztre, mint valamire, amin át kell jutnunk; pedig azért megyünk át rajta, hogy belejussunk. A kereszt egyetlen dolgot állít elénk - teljes és végleges eggyé válást az Úr Jézus Krisztussal és ez az egység semmi másban nem ábrázolódik ki jobban, mint az imádságban.