Jóhír (evangélium): Isten velünk van, ki lehet ellenünk?!
„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Máté 18,20
Amikor az Úr Jézus ezeket a szavakat mondta, olyan gyülekezeti összejövetelre utalt, amely azért jött létre, hogy egyik bűnben élő, és bűnbánatra nem hajlandó tagjával beszéljen. Minden más kísérlet, amellyel a bűnöst jobb belátásra igyekeztek bírni, csődöt mondott, úgyhogy végül az ügye a gyülekezet elé került. S ha még ezután sem hajlandó bűneit megbánni, akkor ki kell zárni a gyülekezet közösségéből. Az Úr Jézus megígérte, hogy jelen lesz az ilyen összejöveteleken, amelyeken a gyülekezeti fegyelem kérdése kerül szóba.
"A Szent Szellemet meg ne oltsátok..." (1Tesz 5,19).
A Szellem szava olyan szelíd, mint a szellő. Olyan szelíd, hogy meg se hallod, ha nem élsz tökéletes közösségben Istennel. A Szent Szellem többnyire gyengéden szól ránk és ha nem elég finom a felfogóképességed, hogy meghalld a hangját, akkor megoltod és szellemi életed ezáltal kárt szenved. Az Ő intései szelíd, halk hangok, olyan csendesek, hogy más senki nem veszi észre őket, csak a szent.
"Mit féltek, ó kicsinyhitűek?" (Mt 8,26)
Amikor elfog a félelem, nem tehetünk mást, minthogy imádkozunk Istenhez; de Urunknak joga van elvárni, hogy akik az Ő nevét segítségül hívják, bizakodva higgyenek benne. Isten elvárja gyermekeitől, hogy úgy bízzanak benne, hogy minden nehézség közepette egyedül őreá hagyatkoznak. Mi csak bizonyos határig bízunk Istenben, aztán visszatérünk azoknak az embereknek a kezdetleges, ijedtségimádságaihoz, akik nem ismerik Őt. Most már nem látunk kiutat és ezzel azt mutatjuk, hogy a legcsekélyebb bizalmunk sincs benne és az Ő világkormányzásában.
„A szakadást okozó (szektás) ember elől egy vagy két megintés után térj ki, tudván, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja ítéletét." Titusz 3,10-11
Ha egy szektásra gondolunk, többnyire olyan tévtanítót képzelünk magunk elé, aki a hit nagy igazságainak ellentmondó nézeteket terjeszt. Olyanokra gondolunk, amilyen Arius, Montanus, Marcion és Pelagius voltak, akik Krisztus után az első századokban éltek.
"És nem látta őt többé" (2Kir 2,12).
Nem baj, ha Illésre bízod magad, addig amíg Isten neked adja. De gondold meg, hogy eljön az ideje, amikor Illésnek mennie kell s nem áll többé melletted mint oltalmazód és vezéred, mert Isten nem akarja őt tovább melletted hagyni. Azt mondod: "Nem tudok Illés nélkül járni." Isten azt mondja: kell!
„Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt" 2Korintus 5,13
Isten hadseregében szokatlan katonák is vannak, és gyakran éppen ezek aratják a legnagyobb győzelmeket. Az Úr követésében sokszor nem mindennapi a magatartásuk. Eredeti megoldásokat alkalmaznak, ahelyett, hogy a hagyományosakhoz tartanák magukat. Mindig éppen azt mondják és teszik, amit a legkevésbé várnánk tőlük. Megszegik a nyelv szabályait, valamint a prédikálásét és a tanításét is, mégis nagy nyereséget jelentenek Isten országa számára. Gyakran felrázzák hallgatóságukat, s ezért nem felejtik el őket.
"Azért akik az Isten akaratából szenvednek is, ajánlják neki lelküket, mint hű teremtőnek, jót cselekedvén" (1Pt 4,19).
Ha a szenvedést választom, ez azt jelenti, hogy rossz nyomon járok; de ha Isten akaratát választom akkor is, ha szenvedést jelent, ez már egészen más. Az egészséges lelkű szent soha nem választja a szenvedést, hanem Isten akaratát választja, éppúgy mint Jézus tette, akár szenvedést hoz, akár nem. Egy szent sem mer beleavatkozni egy másik szent életébe a szenvedés fegyelmezésébe.
„A sokaság... azt mondta, hogy mennydörgés volt;" János 12,29
Isten az égből szólt világosan érthető nyelven. Egyesek azt mondták erre, hogy mennydörgött. Készen állt a természetes magyarázat arra, ami isteni és természetfölötti volt.
Napjainkban is ilyen lehet a magatartásunk a csodákkal szemben. Megpróbáljuk azokat pusztán természetes jelenségnek feltüntetni.
Vagy egyszerűen azt mondjuk, hogy a csodák ideje lejárt. És elraktározzuk őket egy üdvtörténeti fiókba.