A jelenet nem szokatlan. Megbeszélést tartanak gyülekezeti ügyekben. Döntést kell hozni. Nem valami hitbeli tanításról van szó, talán csak egy kisebb építkezésről, vagy egy helyiség kifestéséről, esetleg adományok szétosztásáról. Különböző vélemények hangzanak el, egyesekben gyűlik a harag, az indulatok már fékezhetetlenek, és az emberek túlkiabálják egymást. Végül néhány makacs ember hangerejével legyőzi a többit, és azzal az illúzióval megy haza az ülésről, hogy előre vitte Isten ügyét. Pedig akármit vittek is előre, annyi bizonyos, hogy nem Isten ügyét.

Isten olyan valamire hívta el Jézus Krisztust, ami helyrehozhatatlan tragédiának látszott. Jézus Krisztus pedig elhívja a tanítványait, hogy meglássák, hogyan ölik meg Őt. Arra a helyre vitte őket, ahol a szívük összetört. Jézus Krisztus élete mindenféle szempontból teljes kudarc volt - kivéve Isten szempontját. De ami az ember előtt kudarcnak látszott, az Isten szemében hatalmas győzelem volt, mert Isten szándékai egészen mások, mint az emberek elgondolásai.

Az Úr maga igaz, és azt akarja, hogy az övéi igaz tetteket vigyenek véghez. Örül annak, ha az övéi már ösztönösen olyan döntéseket hoznak, amelyek egybecsengnek az isteni és erkölcsi alapelvekkel.

Csakhogy olyan világban, mint amilyen a mienk, ez nem mindig könnyű. Állandó a kísértés, hogy erkölcsi téren megalkudjunk. Egyes kísértések egészen otrombák és nyilvánvalók, mások inkább alattomosak. Ítélőképességre és gerincességre van szükségünk, hogy megmaradjunk az egyenes úton.

Micsoda merészség Istentől, hogy bízik bennünk! Azt mondod: "De azt nem tette bölcsen, hogy engem választott, hiszen nincs bennem semmi, nem érek semmit." Éppen ezért választott. Amíg azt gondolod, hogy van valami benned, nem választhat ki téged, mert saját céljaid vannak és azoknak szolgálsz. Csak ha már elvezethet odáig, hogy önelégültséged végére érsz, akkor választhat ki, hogy vele felmenj Jeruzsálembe, ahol olyan cél betöltéséről van szó, amit nem beszél meg veled.

Az emberi értékek a Mindenható előtt nem sokat jelentenek!

Gondolhatunk a sportvilágra. A karcsú és gyors versenyfutóra, aki átszakítja a célszalagot, s diadalittasan emeli karját a magasba. A kosárlabda-játékosra, aki ügyesen mozog az ellenfél térfelén, és a kosárba dobja a döntő pontokat hozó labdát. A labdarúgóhősre, aki kijátssza a védőket, és védhetetlenül belövi a győztes gólt.

Jeruzsálem Urunk életében az a hely, ahol Atyja akarata iránti engedelmessége elérte a tetőfokát. "Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 5,30). Ez az egy uralkodó törekvés végigkísérte egész életén és semmi, sem öröm, sem fájdalom, sem siker, sem sikertelenség nem tudta céljától eltéríteni. "Szilárdan elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe" (Lk 9,51). Mindenekelőtt arra a nagy dologra kell gondolnunk, hogy felmenjünk Jeruzsálembe, hogy teljesítsük Isten tervét, nem a magunkét.

Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a keresztyén élet ezt jelenti: megszabadulok a nehézségektől. Pedig éppen a nehézségekben szabadít fel, és ez egészen más. "Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az, ...nem illet téged a veszedelem" (Zsolt 91,1.10) ott, ahol eggyé lettél Istennel.