„Mindnyájan együtt voltak egy helyen" (Csel 2,1).

Valaki ezt mondta: milyen kár, hogy végigrohanjuk az életet, nem is tudjuk, mit jelentett volna élni, és utána készületlenül zuhanunk a sírba. Pál apostol nem így tett. Ő a Krisztusban élt, és így is készült meghalni.

„Az az angyal, aki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket" (1Móz 48,16).

Pál apostol hogy megmeneküljön népe vezetőinek halálos gyűlöletétől, a császárhoz fellebbezett. Ezért mint foglyot Rómába kellett őt szállítani. Nem hallgattak rá, hogy kicsit később induljanak el, így olyan viharba kerültek, hogy kétheti hánykolódás után „elveszett megmenekülésünk minden reménye".

„Hitben áldotta meg a haldokló Jákob József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádta Istent" (Zsid 11,21).

Milyen megdöbbentő, hogy az újszövetségi író éppen a nyilvánvaló gyengeségnek ezt az ábrázolását választotta Jákob hitének jellemzésére. Péniél, a maga megnyomorító isteni érintésével valóban azt jelentette, hogy vége a másik embernek, akiben szinte túlcsordult a természetes energia. Helyébe a mindig Istennel élő és Őt imádó kegyes fejedelem lépett.

Jézus Krisztus előre felkészítette Pált, hogy sokat kell majd az ő nevéért szenvednie. Az apostol az utolsó levelében így emlékezik vissza: milyen üldöztetéseket viseltem el! Azonban soha nem dicsekedett szenvedéseivel, és nem panaszkodott miattuk. Vállalt mindent Krisztusért és mások üdvösségre segítéséért.

Pál apostol élete olyan volt, mint egy mélyen gyökerező, egészséges gyümölcsfa, amelyet a stabilitás és termékenység jellemez.

Életének sok vihara közt is stabilan állt, mert világos küldetéstudata volt. Tudta, hogy ki küldte, kikhez és mivel. Isten különös szeretetet oltott a szívébe az elveszett emberek iránt, és kapott olyan mondanivalót, amely kezdetben neki is új volt, az ő életét is megváltoztatta, s amellyel minél többeknek akart segíteni.

„A nap felkelt rajta, amint elment Péniél mellett, ő pedig sántított a csípőjére" (1Móz 32,31).

Itt, Pénielben, szemtől-szemben Istennel Jákob új nevet kapott és Izrael lett. Az elbeszélés azonban a továbbiakban is Jákobnak nevezi őt! Ennek is jelentősége van! Az az igazság, hogy egyetlen éjszaka alatt senki sem képes megváltozni. Maga Jákob sem volt tudatában a nagy változásnak. Csak abban volt biztos, hogy találkozott Istennel és most állandóan sántít.