„Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánok és a medvék kezéből, meg fog szabadítani a filiszteusok kezéből is" (1Sám 17,37).

Jézus ezt mondta Pálról: „ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok... előtt" (Károli). A név magát a személyt jelentette. Pál tehát olyan edény, akiben Krisztus él, és őt viszi másokhoz. Krisztus-hordozó lett, úgy, ahogyan ezt Istvánnál látta korábban. Később ő írta Korinthusba: a mi kincsünk cserépedényben van. Élete tartalma tehát Krisztus lett.

„Ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy e hitben életetek legyen az Ő neve által" (Jn 20,31).

A damaszkuszi úton Saul-Pál egészen új ismeretekre tett szert. Meglátta, ki Jézus, ki ő maga, és később a városban megtudta, mi Jézus terve vele, mi lesz az új feladata.

„Mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk" (Dán 3,18).

Saul életében Isten elkezdte munkáját. Ő jól ismerte az Ószövetséget, látta az általa elhurcolt keresztények életét, hallotta István vértanú imádságát, s kezdett meginogni a Jézussal szembeni hitetlenségében. Tiltakozott is, és vágyakozott is. Ez a vajúdás ideje.

Mielőtt valaki találkozik Jézus Krisztussal, ő előkészíti az embert erre az eseményre. Isten kegyelmének van ilyen előkészítő munkája. Így történt ez Saul-Pállal is, aki még fiatal farizeus korában végignézte az első keresztény vértanú, István kivégzését.

„És ül mint ötvös vagy ezüst-tisztogató, és megtisztítja Lévi fiait, és fényessé teszi őket, mint aranyat vagy ezüstöt" (Mal 3,3).