Jóhír (evangélium): Isten velünk van, ki lehet ellenünk?!
Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? (Lk 24,18)
Egy halott Krisztus emlékével, az élő Krisztus nélkül csak ilyen csüggedten járhat az ember, ahogy ez a két emmausi tanítvány. Ma is többen mennek így kifelé a templomból, a vallásból, kedves, de halványuló emlékekkel, nem tudva, hogy Krisztus él.
„Azért, mivel ilyen szolgálatban vagyunk...nem csüggedünk el" (2Kor 4,1).
Isten legmagasabb célját vajon a kegyelmi ajándékok szolgálatában vagy az élet szolgálatában látjuk? A gyülekezetek ideiglenes építését sokan szolgálhatják csodálatos kegyelmi ajándékokkal, ám itt Pál előre mutat a legdicsőbb dologra. Ez a Krisztusból való élet közvetítése, azé az életé, mely átment a halálon. Nem a kegyelmi ajándékok, hanem a kereszt munkája határozza meg egy ember értékét.
Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt. (Lk 24,21)
Az első húsvét délutánján két szomorú férfi ballagott haza Jeruzsálemből Emmausba. Teljesen rájuk telepedett az előző napok tragikus látványa: hogyan feszítették keresztre azt a Jézust, aki mindenkivel csak jót tett, aki isteni hatalommal és személyválogatás nélküli szeretettel járt közöttük, s aki egyedül tudott volna segíteni népük elesett helyzetén is. Most azonban már ez a reményük is meghiúsult, semmi jót nem várhatnak a jövőtől.
Akkor bement a másik tanítvány is (Jézus sírjába)..., és látott, és hitt. (Jn 20,8)
János apostol a görög nyelv finom árnyalataival fejezi ki, hogyan jutottak el az emberek Jézus Krisztus feltámadásának napján boldog húsvéti hitre. Jézust pénteken feszítették keresztre, szombaton nem volt szabad tenni semmit, vasárnap már hajnalban kimentek a sírhoz az asszonyok. A magdalai Mária „látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől", elfutott tehát a tanítványokhoz, és azt mondta nekik, hogy elvitték az Urat a sírból.
„Hogy a Gyülekezetet önmaga elé állítsa dicsőségben úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy ránc, vagy ehhez hasonló" (Ef 5,27).
„Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvához" (Zsolt 118,27).
Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket..., így szóltak: „Bizony, Isten Fia volt ez!" (Mt 27,54)
Erről a római tisztről csak annyit tudunk, hogy ő vezette azt a kivégzőosztagot, amely Jézus és a két gonosztevő keresztre feszítését végrehajtotta nagypénteken. Hogyan jutott el vajon arra a felismerésre, hogy Jézus az Isten Fia? Három lépcsőn:
Megfeszítette Jézust. Minden bizonnyal nem sokat tudhatott róla. Tette, amit mondtak neki. Két gonosztevővel együtt egy harmadik. Úgy ölt meg valakit, hogy nem tudta, mit cselekszik. Hamis információk alapján, különösebb gondolkozás nélkül lett Krisztus-gyilkos.
Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba. (Lk 23,42)
Amikor Jézus Krisztust nagypénteken keresztre feszítették, vele együtt két gonosztevőt is kivégeztek. Először mindketten csúfolták őt, azonban egyikük figyelni kezdte a Megváltót. Hallotta, amint imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Ez megrendítette, ilyet még nem hallott. Akkor felhangzott lentről a gúnyolás: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni." Kik azok a mások? Esetleg ő is? Feje felett három nyelven ott volt: Jézus, a zsidók királya. Ő lenne a Király?