„És ezek után hallottam mint nagy sokaság hatalmas szavát a mennyben, ezt a szózatot: Halleluja! Az üdvösség és a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké" (Jel 19,1).

Ezt az első halleluját megelőzi a Jelenések könyvében egy város romlása, melynek jelzője az Igében újra meg újra ez: „nagy". Miért ujjong a menny Babilon elestén? Mert Babilon megtestesítője az üres látszat és kérkedés szellemének.

Timóteus édesanyja nem félt attól, hogy gyermeke egészen Jézus Krisztus szolgálatára szánta magát. Tudta, hogy Jézus közelében van a legjobb helyen. Nem magának akarta nevelni és megtartani, hanem örült, hogy Istent, és így sok ember javát szolgálja.

Timóteus Pál apostol lelki gyermeke volt, ő vezette Jézus Krisztushoz. Később pedig hűséges munkatársa, bizonyos értelemben utóda lett. A filippi gyülekezetnek ezt írja róla: „nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel." Timóteus otthagyta családját, hazáját, lemondott minden kényelemről, érvényesülésről, és a Jézus Krisztus evangéliumának, mások üdvösségre segítésének szentelte életét.

„Körüljárták azért az Úrnak ládájával a várost" (Józs 6,11).

Olyannyira a frigyládára kerül itt a hangsúly, mintha az író nem is venne tudomást arról a néptömegről, amely hitben körüljárta a falakat. És valóban, ténylegesen egyedül a frigyláda számított. A jerikói erődöt nem pusztán az izraeliták felvonulása döntötte le. Mi is jól tudjuk, hogy akár ezerszer is körüljárhatjuk saját Jerikónkat, mégsem történik semmi. Izrael ereje abban rejlett, hogy a frigyláda velük volt.

A munkát ajándékként adta Isten az embernek, és nem büntetésként. A bűneset után jelent meg az örömtelen, verejtékes munka. De a Teremtő parancsa ma is érvényes: hat napon át dolgozz, a hetediket pedig szenteld meg, vagyis figyelj még jobban Istenre, s engedd, hogy ő dolgozzék benned!

„Mindazonáltal merészkedtek felmenni a hegy tetejére; de az Úr szövetségének ládája és Mózes meg sem mozdult a táborból. Alászállt azért az Amálek és a Kananeus...és megverték őket" (4Móz 14,44-45).

A tíz kém visszatért Kádes-Barneába, de az általuk hozott hírek hallatán Izrael fellázadt, és nem volt hajlandó bemenni Kánaánba. Amikor azonban Isten arra ítélte őket, amit maguk választottak, ismét fellázadtak, és most saját erejükből próbáltak előnyomulni.

„Ne féljetek és ne rettegjetek...mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten" (2Krón 20,15).

Ha a győzelem elnyeréséért harcoltok, akkor már az induláskor elveszítettétek a csatát. A keresztyén ember kudarca abban a pillanatban kezdődik, amikor arra gondol, hogy győznie kell. Tegyük fel, a Sátán támadást intéz ellened otthonodban vagy a munkahelyeden. Nehézségek és félreértések támadnak, olyan helyzetbe kerülsz, amellyel nem tudsz megbirkózni, de szabadulni sem vagy képes belőle.

A természeti ember a maga ösztöneit és kívánságait gátlás nélkül kiéli, érvényesíti. Ha megütik, visszaüt, ha éhes, szerez magának, amit megkíván, elveszi. Ez nemcsak a kőkorszakban volt így, hanem ma is.