Sokan szeretnek hivatkozni arra, hogy virágvasárnap még Jézus is méregbe gurult, és haragjában ostorral verte ki a templomból a kereskedőket és pénzváltókat. Íme - mondják - mennyivel érthetőbb és megbocsáthatóbb, ha mi valami hasonlót teszünk.

„Eljön az óra, amikor az igazi imádók szellemben és valóságban (igazságban) imádják az Atyát; mert az Atya is olyanokat keres, akik Őt imádják" (Jn 4,23).

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20).

Jézus Krisztus személyválogatás nélkül minden embert nagyon szeretett, de azt a népet, amelyből emberi eredetét tekintve származott, különösen is. Ez megkülönböztetés? Igen, de olyan, amiből soha senkinek nem származik hátránya. Elsősorban „Izrael házának elveszett juhaihoz" jött, de meggyógyította a római százados szolgáját is, sőt az ő hitét példaként állította honfitársai elé, és meghallgatta a pogány kánaáni asszony könyörgését is. Nem tett különbséget a maga népe és a többi nép közt, de sorrendben saját népe volt az első helyen.

A tanítók és írástudók megvetették a gyerekeket, mert ők még nem ismerik a törvényt, és nem tudnak felmutatni semmilyen vallásos teljesítményt. Jézus ezzel szemben többször példaként állította a gyermekeket a felnőttek elé.

„Ma szenteljétek kezeiteket az Úrnak...hogy áldás szálljon rátok" (2Móz 32,29).

„Krisztussal együtt megfeszíttettem" (Gal 2,20).

Jézus mindenkivel jót tett, mégis sok támadás, rosszindulat, rágalom, gúny vette körül. Hogyan viselte ő ezt?

Az ördög többször is el akarta téríteni eredeti céljától, küldetésétől. Tanítványai közt is akadt, aki gáncsolta, megtagadta, elárulta. A nép vezetői pedig „állandóan szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána..., hogy Jézust a saját szavaival fogják meg, s átadhassák a hatóságnak" (Lk 20,20).