„Mélység mélységet hív elő" (Zsolt 42,8).

Izrael népe a pusztai vándorlás során megtapasztalta Isten gondviselő szeretetét, de még nem volt identitástudata. Márpedig fontos mindenkinek, hogy tudja, honnan jön, hova tart, kihez tartozik, és mi a feladata. Amikor az Úr szövetséget kötött népével a Sínai-hegynél, mindezt világossá tette számukra.

„...ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül..." Miért? „Nem azért..., mintha... a legnagyobbak volnátok..., hanem azért, mert szeret benneteket az Úr." (5Móz 7,7)

„Azt mondja az Úr, Izrael Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül" (1Kir 17,14).

Ha tovább követjük a pusztában vándorló nép életét, számos jelét látjuk Isten gondoskodó szeretetének. Adott nekik éveken át kenyér gyanánt mannát, húsnak fürjeket, víztelen helyeken is friss karsztvizet, ha pedig megtámadták őket, a túlerővel szemben is győzelmet. Isten fontosnak tartja, hogy meglegyenek testi szükségleteink, Jézus Krisztus is belefoglalta a miatyánkba mindennapi kenyerünket.

„Egymás között mindnyájan öltözzétek fel az alázatosságot" (1Pt 5,5).

Visszatérő kérdés: mennyiben Isten munkája, és mennyiben a miénk az üdvösség? A vörös-tengeri átkelés története világos választ ad erre.

Amikor még nem volt a szava írásba foglalva, Isten a gondolataikon keresztül szólította meg az embereket. Számukra egyértelmű volt, hogy az, ami így vagy más módon eljutott a tudatukig, Isten szava. Ma elsősorban a Szentíráson és annak magyarázatán keresztül szól Isten. De miközben olvassuk ezeket a régen leírt szövegeket, vagy hallgatjuk azok magyarázatát, a Szentlélek egészen személyessé, konkréttá és időszerűvé tudja azokat tenni számunkra.

„És ahányan csak érintették, meggyógyultak" (Mk 6,56).