Mindannyian átéltünk már olyan időket a hegyen, amikor Isten szemszögéből láttuk a dolgokat. Szívesen ott fent maradtunk volna, de Isten soha nem engedi meg, hogy ott megálljunk. Szellemi életünket az próbálja meg, hogy van-e erőnk a leszállásra. Ha csak a felemelkedésre van erőnk, akkor valami baj van. Nagyszerű Istennel együtt lenni a hegyen, és csak azért megyünk fel oda, hogy utána lejöjjünk az ördögtől megszállottak közé és őket is felemeljük.

A Szent Szellem átható szava a Bibliában gyakran figyelmeztet minket, halandó embereket, hogy az életünk rövid. Gyakran ismétlődő képek és hasonlatok által vési az Úr Szelleme belénk, hogy napjaink meg vannak határozva, és gyorsan elmúlnak.

A takács vetélőjéhez hasonlítja életünket (Jób 7,6), a szövőszék kicsiny alkatrészéhez, amely oly gyorsan jár ide-oda a kifeszített fonalak között, hogy szemünkkel alig tudjuk követni.

Saját szellemi odaszentelésünket elhívásnak tekintjük. Amikor rendbe jövünk Istennel, Ő mindezt félresöpri; félelmetes fájdalommal jár át minket, és aztán odafordít valamihez, amiről nem is álmodtunk soha, majd egy pillanat alatt felvillan előttünk, mit is akar Ő és ezt mondjuk: "Itt vagyok, küldj el engemet!" (Ézs 6,8).

A keresztyén ember számára a személyes bizonyságtétel legjobb módszere az, hogy a mindennapi élet területén tesz bizonyságot az Úrról. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy Isten sohasem választ más utat, hogy keresztyén emberek odamehetnek teljesen ismeretlen személyekhez is, és közel vihetik nekik az evangéliumot. Isten ezt is felhasználhatja. De sokkal meggyőzőbb, ha a hívő ember azoknak tesz bizonyságot, akik már ismerik őt, és akik láthatják, hogy Jézus Krisztus átformálta életét. Így tett András is.

Mindnyájan ismerünk túlbuzgó „lélekmentőket", akik szüntelenül nyüzsögnek, a gyanútlan pacienseiket kabáthajtókájuknál fogva megragadják, gyorsan végigmennek velük a lélekmentés valamilyen receptjén, és addig szorongatják őket, míg azok végül is vallást tesznek, csakhogy végre megszabaduljanak ezektől a kellemetlen emberektől. Ezt mint megtértet kipipálják, és további áldozatok után néznek. Ez lenne az evangelizáció?

Könnyen megfeledkezünk arról, hogy Isten elhívása természetfeletti. Ha el tudod mondani, hol hallottad meg Isten hívását és mindent, ami csak rá vonatkozik, akkor kérdés, hallottad-e valaha is. Isten hívása nem így jön, mert természetfeletti. Tudatossá válhat az emberben úgy, mint hirtelen mennydörgés, vagy lassan világosodva, mint a hajnalhasadás. De bárhogyan jön is, mindig van benne valami természetfeletti, amit nem lehet szavakba foglalni; ezt a hívást mindig ragyogás kíséri.

Ha ezt az igeverset ember írta volna, akkor ez a mondat körülbelül így szólna: „Ne engedjétek, hogy az emberek legyőzzenek titeket. Verjétek őket vissza saját fegyvereikkel." Mert ez a világ csak a megtorlás és bosszú kifejezéseivel tud élni.

Jézus Krisztus iskolájában azonban valami egészen mást tanulunk. Ne engedjük, hogy a gonosz legyőzzön minket. Föl kell használnunk a jót, hogy azzal győzzük le a rosszat.

Ennek a gazdag fiatal embernek az volt a szenvedélyes vágya, hogy tökéletes legyen. Amikor meglátta Jézus Krisztust, hasonló akart lenni hozzá. Amikor Urunk elhívja tanítványát, soha sem a személyes szentséget helyezi előtérbe, hanem a magamhoz való jogom teljes megsemmisítését és a vele való azonosulást. Olyan kapcsolatot vele, amibe semmi más kapcsolat nem fér bele. A Lukács 14,26-ban nincs szó megváltásról vagy megszentelődésről, csak feltétlen azonosulásról Jézus Krisztussal.