A kegyeskedő ébredési mozgalmak mit sem tudnak az Újszövetség kemény valóságáról és igazságairól, semmit arról, ami Jézus Krisztus halálát nélkülözhetetlenné teszi; csak kegyes légkörre, imádságra és áhítatra vágynak. Az ilyenféle vallásos élmény sem nem természetfeletti, sem nem csodálatos. Nem Isten szenvedése árán kellett megszerezni, nincs ott rajta a Bárány vére, nincs rajta a Szent Szellem ismertetőjele, amit látva az emberek csodálkozva mondják: "Ez a mindenható Isten munkája". Pedig erről beszél az Újszövetség, nem másról.

Életünk egyik gyötrelme, amit mi magunk okozunk magunknak, az a kísérlet, hogy másvalakik akarunk lenni, mint akik vagyunk, olyanok, akiknek tulajdonképpen sohasem szabadna lennünk. Minden ember Istennek egyetlenszerű teremtménye. Ezzel kapcsolatban mondta egyszer valaki: „Mikor Isten minket megalkotott, mindegyikünknél eldobta az öntőmintát."'

Isten kegyelmének evangéliuma az ember lelkében mélységes vágyódást, de ugyanolyan mély tiltakozást is ébreszt, mert az az üzenet, amit hoz, cseppet sem kellemes. Az emberben olyanfajta gőg van, amely mindig csak adni akar, de nehezére esik elfogadni. "Testemet a vértanúságra adom, egészen Istennek szentelem: bármit szívesen megteszek, csak ne alázz le a pokolra megérett bűnössel egy sorba és ne mondd, hogy csak annyit tehetek, hogy ajándékképpen elfogadom Jézus Krisztus szabadítását."

Ha Krisztus keresztjébe igazán belemélyedek, nem lesz belőlem önmagát figyelgető kegyeskedő, akit csak a saját tisztasága érdekel, hanem Jézus Krisztus ügye lesz a fontos és az foglalkoztat majd. Urunk nem volt remete, sem aszkéta, nem különült el a társadalomtól, de belsőleg mindig szabad volt. Közelükben volt, de egy másik világban élt. Annyira benne élt a hétköznapi életben, hogy korának vallásos emberei ezt mondták: nagyevő és borivó ember. De Urunk soha nem engedte, hogy bármi beleavatkozzék Istennek szentelt szellemi erejébe.

Minél közelebb jutunk az idők végéhez, annál többen adják fel a reménységet arra nézve, hogy az Úr Jézus Krisztus bármely pillanatban visszajöhet. Pedig az igazság független attól, hogy mit mondanak róla az emberek.

Ennek a versnek az első felét gyakran így adják vissza: „Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul" (Károli is). És általában úgy értik ezt, hogy egy népnek cél kell, amely felé igyekszik. Az emberek előtt bizonyos programoknak kell lenniük, az eredményekre vonatkozó világos elképzelésekkel, és tudniuk kell azt is, milyen lépések vezetnek odáig.

Csakhogy a mennyei látás Istentől való kijelentést jelent. Az alapgondolat tehát az, hogy ahol nem ismerik Isten Igéjét és nem figyelnek rá, ott az emberek elvadulnak.

Ha Isten erejét, azaz Jézus feltámadott életét kívánnád megismerni halandó testedben, akkor mélyen bele kell gondolnod Isten tragédiájába. Hagyd abba, hogy saját érdekedben felkutasd szellemi életed jelenségeit, mindentől szabadon mélyedj el szellemben Isten tragédiájába és azonnal ott lesz benned Isten ereje! "Térj vissza hozzám" (Ézs 45,22), figyelj a valóságos forrásra, akkor majd Isten ereje ott lesz benned. Elveszítjük az erőt, ha nem helyes irányba figyelünk.

A hálás szív megvilágosítja egész életünket. Amikor vége az ebédnek, az egyik gyermek azt mondja: „Milyen jó volt ez az ebéd, mama!" Ez a mondat örömmel tölti el az amúgy is boldog családot.