Jézus Krisztus nemcsak azért hív magához embereket, hogy üdvözüljenek, hanem azért is, hogy miután tőle bűnbocsánatot és örök életet kaptak, másokat is hívjanak őhozzá. Ennek célja, hogy minél többen kimeneküljenek az Isten nélküli állapotból. Ő így fogalmazott: „Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket." (Mk 1,17)

„Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" (Gal 5,13).

„Aki pedig minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, Isten az" (2Kor 1,21).

Jézusnak sok hallgatója volt, de kevés tanítványa. Ma is viszonylag sokan hallanak róla, de kevesen ismerik őt. Gondolkodjunk el néhány napig arról, mit jelent ma Jézus Krisztus tanítványának lenni!

Ezt Jézus Krisztus mondta magáról. Szomorúan tapasztaljuk, hogy ezen a világon milyen sötétség uralkodik. Gyakran sötét erők irányítják az eseményeket, sötét szándékok húzódnak meg szépnek látszó törekvések mögött, sötétben tapogatnak tömegek - néha meglepően nagy önbizalommal -, és sokan élnek tudatlanságban Isten dolgait illetően. Aki őszinte, az magát is rajta kapja, hogy olykor milyen sötét indulatok és gondolatok mozdulnak meg benne, s néha olyan sötét cselekedeteken is tetten érjük magunkat, amelyeket nem szeretnénk világosságra hozni (Jn 3,19-21).

„A papok pedig, az Úr frigyládájának hordozói ott álltak a szárazon a Jordán közepén bátorsággal, és az egész nép szárazon ment át a Jordánon" (Józs 3,17).

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja" (1Pt 1,3).

Ez a felkiáltás előfordul Péter írásaiban is, Páléiban is, és egyike azon megnyilatkozásoknak, melyek feltárják előttünk e férfiak szellemiségét. Mintegy bepillanthatunk mindkettőjükbe. Isten megengedi, hogy ez a személyes mozzanat is kifejezésre jusson az üzenetben, hiszen nemcsak az a kérdés, mit mondunk, hanem az is, kik vagyunk.

Gyönyörű ennek a samaritánusnak a példája! Az irgalmasság nem pillanatnyi lelkesedés, ezért tartósan, amíg csak szükség van rá, az áldozat mellett marad, utána is gondoskodik róla, nem sajnálja a pénzt sem, végül pedig csendben eltűnik.