Így az év elején különösen is sokat jelent nekünk ez az ígéret. Közeledett a nép az Isten által megígért földhöz, és az Úr emlékeztette őket az Egyiptomban töltött időszakra. Ott lábbal hajtott öntözőberendezésekkel kellett öntözniük, ami nagyon fáradságos volt, Kánaánban azonban „az égből hulló eső vize itatja" majd veteményeiket (10-11. v).

Az imádság meghallgatása nem mindig azt jelenti, hogy Isten teljesíti a kéréseinket, hanem hogy az ő különös békessége betölti a szívünket. E békesség oka nem a hívő tudatlansága, mintha nem látná a lehetséges veszélyeket. Inkább az, hogy miközben jól ismeri a valóságot, ismeri a mindenható Istent is. Az imádság, mint egy mágnes, Isten közelébe vonzza, s vele közösségben mindennek egészen más a súlya. Ebben a közösségben védelmet, biztonságot, békességet kap a hívő.

„Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok" (1Kor 15,10).

„Minthogy vele együtt munkálkodunk, intünk is, hogy az Isten kegyelmét hiába ne vegyétek!" (2Kor 6,1).

Ha tudatosítottuk magunkban, hogy kihez imádkozunk, ha hálát adtunk Isten sok jótettéért, amelyeket eddig tapasztaltunk, akkor elé tárhatjuk kéréseinket. Nincs olyan jelentéktelen ügyünk, ami neki ne lenne fontos, mert ő szerető Atyánk, és nincs olyan nagy kérés, amit ne tudna megadni, mert mindenható Úr. Aki így ismeri Istent, az azt is el tudja fogadni, ha nem teljesíti a kéréseinket, hiszen ő jobban tudja, mire van valóban szükségünk, mint mi magunk.

„Áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszok" (Ef 5,16).

A helyesen imádkozó hívő Isten imádása után még mindig nem a kéréseit sorolja, hanem hálát ad: „hálaadással tárjátok fel kéréseiteket..."

Miért használ a Szentírás két különböző szót - imádságban és könyörgésben - az imádság megjelölésére? Azért, mert két különböző tevékenységről van szó. Az előbbi Isten imádása, az utóbbi kéréseink előterjesztése. Mi általában a másodikkal kezdjük, s olykor ezért marad bennünk a könyörgés után is bizonytalanság.