Természeti életünkben törekvéseink aszerint változnak, amint fejlődünk. Keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég! Krisztussal kezdünk és vele végzünk - "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra" (Ef 4,13) - nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet. Isten szolgájának nem kell arra törekednie, hogy hasznosítsa magát, vagy pogányokat térítsen meg; az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát.

Ezeket a szavakat Jákób mondta, amikor fiait megáldotta. Mikor azokra a borzalmas dolgokra gondolt, amiket két fia, Simon és Lévi elkövetett Sikem férfiain, ezt mondta: „Közösségükbe ne menj, lelkem."

Szívesen állítanám ezeket a szavakat tágabb összefüggésbe. Vannak kapcsolatok, amelyeknek a bűnnel van dolguk, és amelyeket jobb, ha soha meg nem ismerünk.

Ha már az idő rövidsége is megrendítő igazság, mennyivel inkább az az örökkévalóság végtelen volta. Nyelvünkben kevés szó van, amit oly nehéz megérteni, mint a „végtelen", „örökkévalóság" szavakat. Hogy valami fogalmunk legyen róluk, arra kell gondolnunk, amikor a világ még nem volt megteremtve, amikor még angyalok sem voltak, amikor még senki és semmi nem létezett, egyedül csak Isten. Menj egyre csak vissza, vissza egyre távolabbi múltba, vissza a kezdet nélküli kezdetbe, vissza, vissza és megint csak vissza. Isten mindig volt!

Hogy Mesterem van, még nem jelenti azt, hogy Úrrá is lett fölöttem: ez két különböző dolog. Ha mesterem van, tudom, hogy valaki jobban ismer engem, mint én magamat - valaki, aki közelebb áll hozzám, mint egy barát, - valaki, aki szívem legmélyebb szakadékát és hiányát is felkutatja és megelégíti, - valaki, aki azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy lelkem minden problémáját és zűrzavarát ismeri és megoldja. Semmivel sem jelent kevesebbet az, hogy mesterem van. "Egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23,8),

Miután tudatára ébredünk annak, hogy Isten Krisztus Jézusban kiválasztott minket magának, először leromboljuk előítéleteinket, szűklátókörű véleményünket, a hozzátartozóink és hazánk iránti elfogultságot és azután szolgálni kezdünk Istennek. Csak ezért jött létre az emberi nemzetség, hogy Istent dicsőítse és örökre benne örüljön, de a bűn az emberiséget más vágányra kapcsolta át.

„...mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését." Sok éven át úgy gondoltam, hogy ezek a szavak azokra a hívőkre vonatkoznak, akik örömteli érzelmekkel várják az Úr visszajövetelét. Ezeket megjutalmazza majd az Úr az igazság koszorújával, mert szívük lángolt, valahányszor az elragadtatásukra gondoltak.

Pedig itt bizonyosan többről van szó. Várva várni az Úr megjelenését, azt is jelenti, hogy az Ő visszajövetelének fényében élni, és úgy viselkedni, mintha már ma visszajönne.

Ezekben a versekben arra buzdít Urunk, hogy legyünk nemeslelkűek az emberek iránt. Szellemi életedben ne vezessenek természetes vonzódásaid. Minden emberben van rokonszenv és ellenszenv, az egyik embert szívleljük, a másikat nem. De ezeket a rokon- és ellenszenveket nem hagyhatjuk uralkodni szellemi életünkben. "Ha a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van" (1Jn 1,7), Isten olyan emberekkel is közösségbe hoz, akikkel nem rokonszenvezünk.

Természettől fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy szeretnénk barátokat szerezni az ún. "jobb társaság"-ból. Minden ember szíve mélyén ott a kívánság, hogy meghitt barátságban legyen azokkal, akik híresek, tehetősek, előkelőek. Így tehát tulajdonképpeni természetünkkel ellenkezik az a tanács, amit Pál ad a Róma 12,16-ban. Azt mondja; „Ne legyetek büszkék, hanem vállaljatok mindig közösséget az egyszerű és jelentéktelen emberekkel." Isten Gyülekezetében nem ismerik a kasztszellemet. A keresztyének ne törődjenek az osztálykülönbségekkel!