Amire nézünk, annak az erőterébe kerülünk. Aki a bajaira néz, annak mindig lesz oka keseregni, panaszkodni. Aki az ellenségeire néz, félni fog. Aki önmagára, az vérmérséklete szerint vagy elbizakodik, vagy elcsügged.

És akik az Úrra néznek? Azok örömre derülnek.

„Vigadozzanak a kegyesek tisztességben; ujjongjanak nyugvó helyükön!" (Zsolt 149,5).

Pál apostol ezt a biztatást a börtönből írta, ahol nélkülözött, fázott, barátai közül is többekben csalódott, s nem tudta, mi vár rá, egyre valószínűbb volt, hogy kivégzik Jézusért, a hitéért. És Filippibe írt levelében mégis többször említi, hogy örül.

Lehetséges az, hogy ennyi nehézség között is örül valaki? Van olyan, hogy „mindenkor" tud egy ember örülni? Igen, ha „az Úrban" él.

Az embert nagyon meg tudja gyötörni, ha döntenie kell és tanácstalan, ha magára marad nehézségei között, ha bizonytalanná válik a jövője, ha úgy érzi, ki van szolgáltatva ismeretlen erőknek, s ha nem tudja, mi lesz vele, amikor meghal.

„Nagy esőnek zúgása hallatszik" (1Kir 18,41).

„Mert ha amikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel az Ő Fiának halála által, sokkal inkább megmentetünk az Ő élete által, miután megbékéltettünk vele" (Róm 5,10).

Sokan panaszolják, hogy az öröm nagyon hamar múló ajándék. Tóth Árpád szép verse is erről szól: Az Öröm illan, ints neki, Még visszavillan szép szeme, Lágy hangja halkuló zene, S lebbennek szőke tincsei.

Vannak, akik pénzért akarnak örömöt vásárolni, mások átélik, hogy „nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat" (Péld 14,13).

„Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt, elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam" (Zsolt 23,5).