Újszövetség

MILYEN KÖNNYŰ Jézust „Úrnak" mondani, és tevékenységünkkel mégis megtagadni hitvallásunkat. Jakab és János azt hitték, hogy Mesterük kívánsága szerint cselekszenek, amikor ezt mondták: „Uram, akarod-e, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből?" Végül is ezt ők maguk készek voltak megtenni, és úgy gondolták, hogy igazuk van. Az Úr feddése, hogy „nem tudjátok minemű szellem van ti bennetek", nagyon világosan mutatja, hogy a haragnak és az ítéletnek ilyen megnyilvánulása az Ő uralmának az elismerése mellett nem tartható.

AZ ÉHSÉG helyszíne után (10-17. v.) Lukács most megmutatja nekünk a dicsőség helyszínét és az Urat imádkozás közben. A három kedvenccel, Péterrel, Jakabbal és Jánossal felment egy hegyre, és miközben imádkozott, „orcájának ábrázata elváltozott, és az ő ruhája fehér és fénylő lett" (29. v.). Az a dicsőség, amely most átsugárzik egész öltözetén, az Ő igazi dicsősége, amelyet eddig eltakart kegyelmének és szeretetének társai érdekében mintegy sötét üveggel, hogy jobban láthassák Őt. Hasonlítsuk össze a 2Kor 3,18-cal.

JÉZUS „ÖSSZEHÍVTA... tizenkét tanítványát", és erőt és hatalmat adott nekik minden démon és betegség felett. Az Ő hatalma volt az evangelizálás eszköze. „Semmit az útra" ne vigyenek; az Ő hatalma elegendő lesz minden helyzetben, amivel találkoznak. A tanítványok, „hirdetve az evangéliomot, és gyógyítva mindenütt", nagy nyugtalanságot okoztak Heródesnek. A zsarnok így szólt; „Kicsoda hát ez, aki felől én ilyen dolgokat hallok?" (9. v.).

A NAGY Munkás a magvetőhöz hasonlatos, ahol a mag az Isten Igéje (11. v.). Ahogyan ment „városonként és falunként, prédikálva és hirdetve az Isten országát", társai azok voltak, akiknek a szívében a mag gyümölcsöt hozott (1-3. v.). Ezután következett két példázat, amelyekben a természetről szólt, hogy a szellemi dolgokat illusztrálja. Éreztette a szellemi igazságot, hogy azok, akik „tiszta és jó szívvel" hallgatják az Igét, tartsák meg, és annak fényét sugározzák mások felé. Ilyenek azok, akik a legszorosabb szellemi közösségbe jutottak Ővele (21, v.).

„EGY a farizeusok közül", abból a szektából, amely olyan elkeseredetten ellene volt az Úr Jézusnak, meghívta, hogy étkezzék vele. Ő elfogadta a meghívást. A társasághoz később csatlakozott egy nő, akiről tudták a városban, hogy „bűnös". Lukács valóban különös képet mutat nekünk; ott van Jézus, az Igaz Ember; a farizeus, az önigaz ember; és a nő, a nem igaz ember.

EZ a fejezet valóban megörvendezteti a szívet. Jézussal a bűn okozta pusztítás közepette találkozunk. Hatalma teljes a pusztítás közepette. „A vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik" (Lk 7,22. v.). Volt-e valaha a világon olyan orvosi rendelő, ahol a pácienseknek olyan csoportja volt látható, mint itt?

AZ ELŐTTÜNK lévő fejezet két szombattal kapcsolatos eseménnyel kezdődik. A tanítványok gabonakalászokat tépdestek, kezükkel kimorzsolták és a szemeket megették. A farizeusok ellenvetésére, mivel ez szombatnapon történt, a Dávid tettére való hivatkozás volt a válasz (3-4. v.; 1Sám 21,6). Ezeknek az embereknek nem lehetett igazi szombatjuk, csak az Isten iránti engedelmesség üres vallása, mivel a szombat Urát elutasították.

A KAPCSOLATOKNAK és különböző szükségleteknek a változatossága áll előttünk ebben a fejezetben, de az Emberfia mindig nagyobb, mint az emberek szükségletei.

JÉZUS a „Szellemnek erejével" visszatért Názáretbe, arra a helyre „ahol felneveltetett". A zsinagóga az Ő számára a bizonyságtétel helye volt, és noha azok, akik benn voltak, „álmélkodtak kedves beszédein", bizonyságát adták, hogy nem fogadják el Őt (24. v.).

JÉZUS MEGKÍSERTESE következik azután, hogy Isten bizonyságot tett szeretett Fiáról. Az Úr Szent Szellemmel betöltve „vitetett a Szellemtől a pusztába" (1. v.). Közvetlenül azelőtt, hogy nyilvános szolgálatát megkezdte, szembekerült az ellenséggel. Ez illő előjáték volt ahhoz a feladatához, hogy az ördög munkáit lerontsa (tönkretegye) (1Jn 3,8). Ez a pusztai kísértés nem az egyetlen alkalom volt, amikor az ellenség támadta az Urat, mert később úgy beszélt tanítványairól, hogy megmaradtak vele kísértéseiben (Lk 22,28). Ők a pusztai kísértésnél nem voltak jelen.