Újszövetség

EBBEN a fejezetben az emberiség különböző rétegei találkoztak Bemerítő Jánossal. Ott voltak a római katonák, „a sokaság", a vámszedők, és némelyek, akiket úgy írt le, hogy „viperák fajzatai". János senkit sem kímélt. A kiáltó szó a pusztában figyelmeztető hang volt; nem volt szívderítő ennek az embernek az igehirdetése a bűnösök számára. Elérkezett az idő Izráelnek, a Messiás rövidesen meg fog jelenni, és szórólapátja elválasztja majd a gabonát a pelyvától, az igazat a hamistól.

TIZENKÉT ÉVES korukban kezdtek a zsidó fiúk eljárni Jeruzsálembe az ünnepekre, és ebben az életkorban vitték fel Jézust is a páska éves megünneplésére, ahogyan a parancs szólt (5Móz 16,1- 2). Ez nagy eseményt jelentett az Ő számára, hogy ott lehetett a nagy rabbik között, ahogyan ott ülnek és vitatkoznak Mózes törvényének dolgairól, a régiek rendeléseiről és az emberek parancsolatairól (Mk 7,5-7). Ezek olyan emberek voltak, mint azok, akik később elkeseredett ellenségei lettek, és halálát követelték.

PÁLNAK azok a szavai jutnak eszünkbe, hogy „szegénnyé lett" (2Kor 8,9), amikor ezt a beszámolót olvassuk Jézus születéséről. Augustus császár parancsára József és Mária elhagyta Názáretet, és Betlehembe utazott, „hogy beírattassanak". Miközben ott voltak, Mária „megszülte az ő elsőszülött fiát; és bepólyálta őt, és helyezte őt a jászolba" (Lk 2,7). Ez volt a kezdete annak a bámulatos történetnek, hogy Isten kegyelme hogyan hozott üdvösséget az embereknek, amely „az ember Krisztus Jézus" által jött el (1Tim 2,5; Tit 2,11; Jn 1,17).

ERZSÉBET hangos szóval áldotta unokahúgát; Mária az Urat dicsőítette; Zakariás, megtelve Szent Szellemmel, prófétált és áldást mondott; „Áldott az Úr, Izráel Istene". A dicsőítésnek ilyen egybehangzó éneke gondolatainkat a Zsolt 34,4-hez viszi, ahol a zsoltáríró felszólít, hogy „dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét!"

AZOK a személyek, akik előkelelő helyet foglalnak el az elbeszélésben, a következők: Heródes, Zakariás, Erzsébet, Gábriel, József és Mária. Gábriel kivételével az emberlét keresztmetszete tárul elénk, akiken keresztül Isten munkálkodik az üdvösség boldog híreinek elhozatalában.

LUKÁCS evangéliuma az Úr ember voltát hangsúlyozza, Akinek áldott küldetése az volt, „hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett", Lk 19,10. Mindenütt azzal találkozunk Aki az isteni szeretetet kedves beszédekkel, Lk 4,22 fejezte ki, és dicsőséges dolgokról szólt, Lk 13,17. Az elbukott ember iránti szánakozó szíve egyaránt megnyilvánul szavaiban és cselekedeteiben.

MÁRK a feltámadásról írt beszámolóját a következő kifejezéssel kezdi: „Mikor pedig elmúlt a szombat". A szombatok eljöttek és elmúltak, de az a szombat, amíg az Úr teste a sírban feküdt, az utolsó volt, mert Ő már nem volt ott. A feltámadás elhozta a törvény szolgálatának a végét, és helyébe az igazság szolgálata lépett (lásd 2Kor 3,9). Valóban új nap kelt fel, a kegyelem napja. Az asszonyok kapták meg a boldogító híreket a mennyei látogatótól, az üzenettel együtt, amelyet át kellett adniuk az Úr tanítványainak.

BÁR a zsidók már elítélték az Úr Jézust, hogy „méltó a halálra", a bírósági paródia folytatódott a római igazságszolgáltatás szerint. Ez a zsidó kihallgatásokhoz hasonlóan ugyancsak három fázisból állt. Márk feljegyzi a két megjelenést Pilátus előtt; Heródes részvétele az 5. és 6. vers között történik. A vád más volt. Az istenkáromlásnak nem lett volna hatása Pilátusra, de meg kellett hallgatnia a politikai vádat, és ez volt az az út, amelyet a zsidók követtek.

GECSEMÁNÉ! A kert, ahol feltárult az Úr személyes érzéseinek és tapasztalatainak mélysége (32-42. v.). Azok a kifejezések, hogy „kezdett rettegni és gyötrődni", „szomorú az én lelkem", eléggé ékesszólóak, hogy szükségtelenné tegyék a magyarázatot annak odaadó tanulmányozásában, ahogyan ment előre, a földre esett és imádkozott. Háromszor imádkozott. Márk feljegyzi a szavait: „Abba, Atyám!" (36. v.). Nincs feljegyezve más alkalom, hogy Jézus ezt a megszólítást használta volna, és a Szentírásban is csak két másik esetben fordul elő (lásd: Róm 8,15; Gal 4,6).

MÍG az 1-2. vers a főpapoknak és az írástudóknak a határozatáról beszél, hogy mit tehetnének Jézussal, a 3-9. vers azt mondja el, hogy Mária mit tett érte Betániában. Abban a tettében, hogy megkente Őt nagyon drága olajjal, szeretetének milyensége látható, amely semmit sem tekintett túl drágának Őérette. Eltörte a szelencét, és a tartalmát Jézus fejére öntötte. Ez a cselekedet az Úr szájából két megállapításhoz vezetett: az első: „jó dolgot cselekedett énvelem" (6. v.); a második: „Ő ami tőle telt, azt tette" (8. v.).