Gyakran mondják, hogy tulajdonképpen nem a mindenkori életkörülmények a fontosak, hanem azon múlik minden, ahogyan ezekre a körülményekre reagálunk. Ez így igaz. Ne igyekezzünk mindig arra, hogy helyzetünkön változtassunk, inkább gondolkozzunk el azon, hogyan változhatnánk meg mi magunk!

Az emberek a kedvezőtlen körülményekre különbözőképpen reagálnak. A sztoikusok érzéketlenek, összeszorítják fogukat, és nem mutatnak semmiféle érzelmet. Stratégiájuk az, hogy „elfogadjuk a kikerülhetetlent".

Ne legyen soha részvét benned az iránt, aki arra a következtetésre akar késztetni, hogy Isten keményszívű. Isten sokkal gyengédebb, mint ahogy elképzelni tudnánk. Újra meg újra lehetőséget ad nekünk arra, hogy durvaságunkra kimutathassa gyengédségét. Ha valaki nem tud eljutni Istenhez, ez azért van, mert valami rejtegetett dolgát nem akarja odaadni Istennek. Mondja ugyan: "Elismerem, hogy rosszat tettem, de eszembe sincs odaadni azt". Lehetetlen az ilyen esetben részvéttel lennünk.

Isten Igéje nemcsak örök, hanem teljes bizonyossággal be is teljesedik. A Máté 5,18-ban azt mondja az Úr Jézus, hogy „amíg az ég és a föld el nem múlik, egy jóta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik". A jóta a görög ABC egyik betűje, amely vesszőhöz hasonlít. A vessző pedig egy héber betű egyik kicsiny része. Az Úr Jézus ezzel azt fejezte ki, hogy Isten Igéje a legkisebb részleteiben is beteljesedik.

Csak a hű lélek hiszi, hogy Isten irányítja a körülményeit. Külső körülményeinket illetően sok szabadságot engedünk meg magunknak. Nem hisszük, hogy Isten ereje ott van mögöttük, bár mondjuk, hogy hisszük, mégis a történéseket úgy vesszük, mintha emberektől indulnának ki. Minden körülmény közepette hittel teljes csak az lehet, aki egyetlen hűséget ismer csak: az Ura iránti hűséget. Isten hirtelen változást enged meg körülményeinkben és akkor ébredünk rá, hogy hűtlenek lettünk hozzá, mert nem ismertük fel, hogy mindent Ő rendezett így.

Isten itt "jaj"-t mond azokra, akik az erkölcsi alaptörvényeket a fejük tetejére állítják, akik a bűnt jónak mondják és azt állítják, hogy a tisztaság nem kívánatos. H. Vander Lugt korunkból vett három példával mutatja be, hogyan változtatja meg a ma embere az erkölcsi határokat. Olvastam egy újságcikket, amely egyfelől könnyedén elsiklik a pornográfia súlyos következményei fölött, ugyanakkor keserűen panaszolja a »kegyes és vallásos emberek puritán magatartását«.

Ketten vitatkoznak. Egyikük sértő megjegyzést vág a másik fejéhez, mire az hasonlóan éles megjegyzéssel válaszol. Az egyik dühödten vádolja a másikat, aki hasonló hévvel kontrázik. Most már egyikük sem akarja abbahagyni, mert attól tart, hogy hallgatása a vereség beismerését jelenthetné. S így lesz a tűz egyre nagyobb, a gyűlölet pedig ide-oda hullámzik.

Maga Isten evangéliuma teremti meg azt az érzést, hogy szükségünk van rá. Pál mondja: "Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik..." - akik gazemberek? Nem, hanem "akik elvesznek, mert bennük e világ istene megvakította a hitetlenek gondolkodását" (2Kor 4:3). Az emberek nagy többsége az erkölcsösséget elérhetőnek tartja saját erejéből, nem érzik szükségét az evangéliumnak. Csak Isten teremti meg ezt a rászorultságot, addig nincs is tudatában az ember ennek, amíg Isten önmagát meg nem bizonyítja.

Isten egyik ószövetségi neve: „Jahve-Ráfé", ami azt jelenti: „Az Úr a te gyógyítód" (2Móz 15,26b). Isten az, aki meggyógyít bennünket.