"Adj innom!" (Jn 4,7). Hányan csak saját szomjúságuk csillapításáért tapadnak rá Jézus Krisztusra, holott nekünk kellene Őt megelégítenünk. Túlcsorduló szívvel a végsőkig odaszántan kellene neki adnunk mindenünket, nem pedig a magunk megelégítésére igénybe venni az Ő erejét. - "Lesztek nekem tanúim" - (Csel 1,8) - ez szeplőtelen, meg nem alkuvó és megvesztegethetetlenül az Úr Jézusnak odaszentelt életet jelent, amely örömet szerez neki, bárhova állít is minket.
Isten hívása nem valamilyen különleges szolgálatra szól. Lehet, hogy én így értelmezem, mert Isten természetével kapcsolatba jutva kialakult bennem, hogy mit szeretnék tenni Őérte. Isten hívása alapvetően az Ő természetét fejezi ki, az én szolgálatom pedig abból adódik, ami beleillik az én természetembe. A természetes élet elhívását Pál apostol így fejezi ki: "Amikor az Istennek tetszett, hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem, hogy hirdethessem Őt (azaz szentség által kifejezésre juttassam) a pogányok között...".
Isten hívásáról beszélve hajlandók vagyunk elfelejteni a legfontosabbat: annak az Egyetlennek a természetét, aki hív. Hívnak a tengerek, a hegyek, a nagy jégmezők is, csak kevesen hallják meg. A hívás kifejezi a hívó természetét és mi csak akkor értjük meg a hívást, ha bennünk is ugyanaz a természet van. Isten hívása az Ő természetét fejezi ki - nem a mienket. Ő gondoskodott arról, hogy hívásának sok kis hanghulláma rezdüljön meg felénk és ezeket rajtunk kívül senki más nem foghatja fel.
A teljes megszentelődést senki sem tapasztalhatja meg anélkül, hogy ne lett volna "fehér temetése" - a régi élet sírba tétele. Ha sohasem voltál ebben a haláltusában, megszentelődésed csak puszta látomás. Kell, hogy legyen "fehér temetésed", olyan halálod, amelyből csak egy feltámadás van: a Jézus Krisztus életébe. Az ilyen életet nem háboríthatja meg semmi: eggyé lett Istennel egyetlen egy cél érdekében, hogy ti. tanúja legyél neki.
Isten nem Ézsaiáshoz intézte ezt a hívást; de Ézsaiás meghallotta, amikor Isten így szólt: "Ki megy el nekünk?"
Isten hívása nemcsak néhány kiválasztott embernek szól, hanem mindenkinek. Aszerint hallom vagy nem hallom Isten hívását, hogy milyen a fülem; és hogy mit hallok meg, az szellemi állapotomtól függ. "Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak" (Mt 20,16), azaz kevesen bizonyulnak választottaknak, olyan embereknek, akik Jézus Krisztus által kapcsolatba jutottak Istennel.
Az Ő egyedülléte velünk. Amikor Isten magához von minket szenvedés, bánat, kísértés, csalódás, betegség, meghiúsult vonzalom, összetört barátság vagy új barátság által, amikor már teljesen egyedül vagyunk vele, mi pedig - mint a villámsújtottak - egyetlen kérdést sem merünk feltenni neki: akkor kezd Ő magyarázni. Figyeld meg, hogyan neveli Jézus Krisztus a tizenkettőt: maguk a tanítványok döbbentek meg, nem a kívülálló tömeg.
Vele való egyedüllétünk. Jézus Krisztus nem azért von félre minket, hogy egész idő alatt magyarázzon nekünk. Mindent csak akkor tár fel előttünk, ha már meg tudjuk érteni. Mások élete példázat nekünk: Isten kibetűzteti belőlük a saját lelkünket. Lassan halad ez a munka, úgyannyira, hogy Istennek az egész életünk idejére és az örökkévalóságra is szüksége van ahhoz, hogy valakit tervéhez formálhasson. Az egyetlen mód arra, hogy Isten felhasználhasson minket az, ha engedjük, hogy saját jellemünk girbe-görbeségein és hasadékain végigvezessen.
Ha Istennek engedelmeskedünk, ez másoknak többe kerül, mint nekünk magunknak: itt a bökkenő! Ha szeretjük Urunkat, az engedelmesség nem áldozat nekünk, hanem gyönyörűség, azoknak azonban, akik nem szeretik Őt, jó sokba kerül. Engedelmességünk következtében mások tervei felborulnak, és ezért így gúnyolnak minket: "Ezt nevezed keresztyénségnek?" Kikerülhetjük ezt a szenvedést; de ha Istennek akarunk engedni, akkor nem szabad kikerülnünk: kell, hogy megfizessék az árát. Emberi büszkeségünk tiltakozik ez ellen.
Az egész Újszövetségben ez a vers foglalja össze a legnagyszerűbben Jézus Krisztus tanítványának missziói munkáját.
A kegyelem első, fejedelmi művét ezek a szavak foglalják össze: "hogy bűneik bocsánatát vegyék".
Amikor valakinek nincsenek személyes megtapasztalásai, ez majdnem mindig azért van, mert még sohasem kapott semmit.
Hogy valaki megszabadult-e, annak egyetlen jele az, hogy kapott valamit Jézus Krisztustól.
Nekünk, Isten szolgáinak, az a dolgunk, hogy felnyissuk az emberek szemét: hadd forduljanak a sötétség helyett a világosság felé.
"A ti egész valótok..." A Szent Szellem titokzatos munkája személyiségünknek azokban a rejtett rétegeiben folyik, amikhez mi nem férünk hozzá. A 139. zsoltár írója így könyörög: "Te vagy a kora reggelnek és késő éjszakának Istene, a hegycsúcsoknak és a tengereknek Istene. De Uram! Az én lelkemnek messzibb távlatai vannak, mint a kora reggelnek, mélyebb homálya, mint az éjszakának, nagyobb magaslatai, mint a hegycsúcsoknak és feneketlenebb mélységei mint a tengernek. Te, aki mindazoknak Istene vagy, légy az én Istenem!