"Mikor pedig egyedül volt, megkérdezték Őt a példázat felől azok, akik a tizenkettővel együtt körülötte voltak" (Mk 4,10).
Az Ő egyedülléte velünk. Amikor Isten magához von minket szenvedés, bánat, kísértés, csalódás, betegség, meghiúsult vonzalom, összetört barátság vagy új barátság által, amikor már teljesen egyedül vagyunk vele, mi pedig - mint a villámsújtottak - egyetlen kérdést sem merünk feltenni neki: akkor kezd Ő magyarázni. Figyeld meg, hogyan neveli Jézus Krisztus a tizenkettőt: maguk a tanítványok döbbentek meg, nem a kívülálló tömeg. Folyton kérdezgették, Ő pedig folyton válaszolt; mégis csak akkor értették meg szavait, amikor vették a Szent Szellemet (Jn 14,26).
Ha elindultál Istennel: egy dolog világossá lesz előtted - és Isten szándéka, hogy ez az egy feltétlenül megvilágosodjék: az a mód, ahogyan Ő veled foglalkozik. Testvéred szomorúsága és nehézségei teljesen érthetetlenek neked. Mindaddig azt képzeljük, hogy megértjük a másik embert, amíg Isten meg nem mutat nekünk egy jó adagot saját szívünk pestiséből. Az önfejűségnek és tudatlanságnak nagy területei vannak még bennünk, amelyeket a Szent Szellemnek kell feltárnia. De ez csak akkor történhetik meg, ha egyedül vagyunk Jézus Krisztussal.
Egyedül vagyunk-e vele éppen most? Vagy kicsinyes véleményekkel foglalkozunk, hiábavaló vállalkozásokkal "Isten szolgálatában", vagy testi életünkre vonatkozó balga elképzelésekkel? Jézus Krisztus addig semmit sem tud megmagyarázni, amíg értelmünk lármás kérdései el nem hallgatnak és egyedül nem vagyunk vele.