átadás

Ha az evangélium hirdetésénél az üdvösség útjára vonatkozó ismereteddel helyettesíted az evangélium hatalmába vetett bizalmat, ezzel megakadályozod, hogy az emberek megtalálják a szellemi valóságot. Jól vigyázz, hogy míg az üdvösség útjáról szóló ismeretedet hirdeted, te magad hiteddel Istenben gyökerezz és Őrá építs! Ne bízz abban, milyen világosan magyarázol, hanem úgy mondd el, hogy közben te magad a Szent Szellemre hagyatkozzál! Bízd rá magad Isten megmentő hatalmának bizonyosságára és Ő a saját életét fogja megteremteni hallgatóid lelkében.

Nem külső életünket kell átadnunk, hanem akaratunkat; amikor ezt megtettük, minden rendben van. Életünkben kevés az igazi válság; a nagy válság az, hogy akaratunkról lemondunk. Isten soha nem szorongat akaratunk átadására. Megvárja, amíg az ember maga adja át neki. Ezt a harcot nem kell megismételnünk.

A misszionárius olyan ember, akinek a szívébe a Szent Szellem beleírta ezt a felismerést: "Nem a magatokéi vagytok" (1Kor 6,19). Aki ezt mondja: "Nem vagyok a magamé", az szellemi értelemben magas nemesi rangot ért el. A gyakorlati élet forgatagában akkor valódi a hívő ember élete, ha önmagát tudatosan átadja egy másik személynek, akit mindenkinél többre tart, és ez Jézus Krisztus. A Szent Szellem feltárja előttem Jézus természetét, hogy eggyé tehessen Urammal, de nem azért, hogy kiállítási tárgy legyek.

Jézus nem azt mondta: "A te gondolkozásmódodhoz térítsd az embereket", hanem nézz az én juhaim után, láss utána, hogy táplálékhoz jussanak az én megismerésemben. Mi szolgálatnak tekintjük mindazt, amit a keresztyén munkában végzünk; Jézus azt nevezi szolgálatnak, amik vagyunk az Ő számára, nem amit teszünk érte. A tanítványság alapja: önmagam átadása Jézus Krisztusnak, nem pedig valamilyen hitbeli irányzatnak. "Ha valaki hozzám jön és meg nem gyűlöli... nem lehet az én tanítványom" (Lk 14,26).

A Jézushoz jutás egyik legnagyobb akadálya a hajlamunk adta mentegetődzés. Természetes hajlamainkból korlátokat állítunk magunk elé. Ha mégis Jézushoz megyünk, akkor az első, amire rájövünk, hogy Jézus figyelembe sem veszi természetes hajlamainkat. Azt képzeljük, hogy tehetségünket Istennek szentelhetjük. De hogyan szentelhetnéd Istennek azt, ami nem a tied? Csak egyet szentelhetsz oda neki: a magadhoz való jogodat (Róm 12,1). Ha át akarod adni Istennek a magadhoz való jogodat, akkor Isten szent kísérletet visz végbe rajtad.

Ha a szeretet nem emel túl valakit önmagán, akkor nem is szeretet. Ha a szeretet mindig óvatos, mindig bölcs, mindig okos és számító és nem mutat túl önmagán, akkor egyáltalán nem szeretet. Lehet vonzódás, meleg érzés, de nincs meg benne a szeretet igazi természete. Hajtott-e már a vágy valaha, hogy tegyek valamit Istenért, nem azért, mert kötelességem, vagy mert hasznos, hanem csak azért mert szeretem Őt!? Felismertem már, hogy Istennek olyasmit vihetek, ami értékes neki?