ima

(Angol ford. szerint: "...nekem az én Atyám házában kell lennem.")

Nagyon gyakran úgy gondolunk a keresztre, mint valamire, amin át kell jutnunk; pedig azért megyünk át rajta, hogy belejussunk. A kereszt egyetlen dolgot állít elénk - teljes és végleges eggyé válást az Úr Jézus Krisztussal és ez az egység semmi másban nem ábrázolódik ki jobban, mint az imádságban.

Az a kegyelem, amit tegnapra kaptál, nem elég a mai napra. A kegyelem Isten túláradó jósága; mindig számíthatsz arra, hogy a kegyelem itt van, és hogy meríthetsz belőle. "Sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban" (4): azaz minden olyan helyzetben, amikor a türelmünk van próbára téve. Nem mulasztod-e el, hogy ilyenkor megragadd az Isten kegyelmét? Azt mondod: "Ó, jól van, most nincs rá szükségem." Nem arról van szó, hogy imádkozol-e, vagy Istent segítségül hívod-e, hanem arról, hogy az Ő kegyelmét elfogadod-e most!

Hogy helyesen, vagy helytelenül gondolkozunk az imádságról, az attól függ, milyen az elképzelésünk róla. Ha az imádságot úgy vesszük, mint a tüdő lélegzését vagy a vér keringését, akkor helyesen gondolkozunk. A vér szakadatlanul kering, a lélegzés is szakadatlan. Nem vagyunk tudatában ennek, mégis megállás nélkül folyik. Nem mindig vagyunk tudatában annak sem, hogy Jézus tökéletes kapcsolatban tart minket Istennel; mégis így van, ha engedelmeskedünk neki. Az imádság nem gyakorlás, hanem élet. Őrizkedj mindattól, ami gátolja feltörő fohászaidat.

Miközben előrehaladunk a közbenjáró imádságban, rájövünk, hogy Isten iránti engedelmességünk másoknak többe kerül, mint gondoltuk. Az a veszély ilyenkor, hogy részvétből imádkozunk azokért, akiket Isten - imádságainkra felelve - fokozatosan egészen más légkörbe emelt. Istennel való élő összeköttetésünk megszűnik, valahányszor nem azonosítjuk magunkat Istennek mások iránti érdeklődésével, hanem visszaesünk az irántuk érzett részvétbe: a saját együttérzésünket és kíméletünket odatesszük az útba és ezzel Istent rendreutasítjuk.

Sokan azért hagyjuk abba az imádkozást és keményedünk meg Istennel szemben, mert csupán érzelmileg vagyunk érdekelve az imádkozásban. Jól hangzik, ha elmondjuk, hogy imádkozunk; könyveket olvasunk az imádságról, amelyek megmondják, hogy az imádságnak jótékony, áldott hatása van, lelkünk megnyugszik, szellemünk felemelkedik, amikor imádkozunk; de Ézsaiás szavai arra mutatnak, hogy Istent ámulatba ejtik az ilyen gondolatok az imádságról. Az imádatnak és a közbenjáró imádságnak kéz a kézben kell haladnia; egyik sem lehetséges a másik nélkül.

A tanítványok minden ténymegállapítása helyes volt; de téves következtetéseket vontak le a tényekből. Mindaz, ami a szellemi levertség ízét hordozza, mindig rossz. Ha levertség vagy nyomottság vesz erőt rajtam, ennek mindig én magam vagyok az oka, nem Isten, nem is más valaki. Két forrás van, amiből levertség támadhat: abból, ha kielégítettem egy vágyamat, vagy abból, hogy nem elégítettem ki.

"A ti egész valótok..." A Szent Szellem titokzatos munkája személyiségünknek azokban a rejtett rétegeiben folyik, amikhez mi nem férünk hozzá. A 139. zsoltár írója így könyörög: "Te vagy a kora reggelnek és késő éjszakának Istene, a hegycsúcsoknak és a tengereknek Istene. De Uram! Az én lelkemnek messzibb távlatai vannak, mint a kora reggelnek, mélyebb homálya, mint az éjszakának, nagyobb magaslatai, mint a hegycsúcsoknak és feneketlenebb mélységei mint a tengernek. Te, aki mindazoknak Istene vagy, légy az én Istenem!