"Pedig mi azt reméltük... És ezen felül ma már harmadnapja, hogy ezek történtek" (Lk 24,21).
A tanítványok minden ténymegállapítása helyes volt; de téves következtetéseket vontak le a tényekből. Mindaz, ami a szellemi levertség ízét hordozza, mindig rossz. Ha levertség vagy nyomottság vesz erőt rajtam, ennek mindig én magam vagyok az oka, nem Isten, nem is más valaki. Két forrás van, amiből levertség támadhat: abból, ha kielégítettem egy vágyamat, vagy abból, hogy nem elégítettem ki. A vágy célja: "Azonnal meg kell kapnom ezt vagy azt." A szellemi vágy arra ösztönöz, hogy valamilyen kérdésemre választ kérjek Istentől - ahelyett, hogy magát a választ adó Istent keresném. Minek a teljesítését kértem Istentől bizalommal? És ma - a jelenben - már harmadnapja ennek, mégsem tette meg, amit vártam; ennélfogva azt képzelem, hogy jogosan vagyok levert és jogom van hibáztatni Istent! Kisiklottunk a helyes vágányról, amikor azt erőltetjük, hogy Isten feleljen imádságunkra. Az imádság értelme az, hogy Istenbe fogódzunk, ne a válaszába. Lehetetlen, hogy levert legyen a testileg egészséges ember. A levertség a betegség tünete és ez így van a szellemi életben is. A szellemi levertség betegség és mindig magunkat hibáztathatjuk érte.
Mennyei látomásokra várunk: Isten hatalmának földrengéseire és villámlásaira (levertségünk ténye bizonyítja ezt), és meg sem gondoljuk, hogy Isten szüntelenül velünk van a leghétköznapibb dolgok és emberek közepette is. Ha elvegezzük kézenfekvő kötelességünket, meg fogjuk látni Őt. Isten egyik legmeglepőbb kijelentésére akkor találunk rá, amikor megtanuljuk, hogy a közönséges, hétköznapi dolgokban valósul meg Jézus Krisztus Isten volta.