Sámuel gyermekkorát az Izráelben uralkodó sötétség és hanyatlás háttere előtt kell szemlélnünk. A nemzetnek az ígéret földjén történő letelepedése óta a viszonyok oly mértékben megromlottak, hogy Isten számos alkalommal fenyítés terhe mellett emlékeztette őket az Őhozzá való szilárd ragaszkodás szükségességére. Sajnos, az Isten által támasztott vezetők munkája révén bekövetkezett megtérés rövid életű volt, amelyet újra gonosz tettek és a bálványimádás újraéledése követett. A helyzet különleges jellemű "megváltó" után kiáltott, és Isten irgalmasan gondoskodott erről a megváltóról az ifjú Sámuel személyében.
Mivel Sámuelt Isten szolgálatára szentelték, és gyermekként nem rontották meg a világ kicsapongásai, így személye éles ellentétben állt kortársaiéval. Éli, a főpap "nagyon öreg volt", és vétkes abban, hogy fiai erkölcstelenek és szentségtörőek voltak és ő "nem fenyítette meg őket", 3,13. A papságban bekövetkezett romlásnak ilyen nyilvánvaló volta mellett mennyire üdítő azt olvasni a gyermek Sámuelről, hogy "Sámuel pedig szolgált az Úrnak... gyolcs efóddal körül övezve", 2,18. A "tanulatlan és tudatlan" gyermek őszinte erőfeszítéseit elfogadta Isten, miközben azoknak képmutató helyzete, akik névlegesen, mint az Ő szolgái szerepeltek, átkozott volt előtte.
Isten szeretne beszélni fiatal szolgáján keresztül, de először Sámuelnek meg kell tanulnia, hogy felismerje Isten szavát, és személyesen válaszoljon arra. Kezdetben tanítója, az alvó Éli nem volt a segítségére, és azt javasolta, hogy aludjon ő is! A papi hivatalának és szülői kötelességének teljesítésében mutatott felületességével, azzal, hogy majdnem vak volt, valamint mély alvásával éles ellentétben állt Sámuellel, aki éber, élénk, érdeklődő és figyelmes volt.
Az, hogy Sámuel végül válaszolt Isten utasítására, megmutatta, hogy ő valóban készen állt, hiszen az álom béklyóit könnyedén lerázta magáról. Fogékony volt - úgy válaszolt, mint Jahve "szolgája", 3,10. Megbízható volt, hűségesen továbbadva Élinek Isten ítéletes üzenetét, 18. v. Ezután úgy ismerte meg minden ember Izráelben, mint "az Úr prófétáját", akin keresztül Isten "kijelenthette magát", 20-21. v. A szellemi vakságnak és szándékos tudatlanságnak napjaiban és korszakában odáig jutottak, hogy Istennek egy gyermeken keresztül kellett kijelentenie a maga bölcsességét; vö. 1Kor 1,27; Mt 11,25-27.