Sámuel

Saul, Izráel első királya úgy jelenik meg a Szentírásban, mint boldogtalan, sőt tragikus alak. Neve azt jelenti, hogy "akit kértek”, és mennyire találó volt ez, mert a nép közös követelése volt, hogy király uralkodjon felettük, hogy végül is ő foglalja el a trónt. Noha az események kialakulásához a népnek az a felismerése is hozzájárult, hogy Sámuel fiai képtelenek bíróként úgy helytállni, hogy végül apjuk helyébe lépjenek, ezt a tőlük jövő kérést Isten már régen előre látta, 5Móz 17,14.

Sámuelt úgy említették, mint Isten emberét, 1Sám 9,6-8.10, ezzel a Szentírásban Isten szolgáinak egyik kiválasztott csoportjához sorolták, akiknek ezt a címet adományozták. Egy ilyen elnevezés önmagában is sokat mond egy ember jelleméről. Isten magáénak tekintette, társai felismerték, hogy "kapcsolatban van" Istennel, kétség nélkül olyan jellemvonásokkal rendelkezett, amelyek istenfélelmét tanúsították.

Sámuelt tisztelettel imádkozó emberként emlegették, Zsolt 99,6. Isten is elismerte jó hírét, mint közbenjáróét népe érdekében, Jeremiás idejében, amikor neve Mózesével együtt van említve ebben a tekintetben, Jer 15,1. Az ember arra gondol, hogy az imádsággal kapcsolatos magatartását már gyermekkorában édesanyja nevelte bele, mert ő is gyakorolta az imádkozást és megbizonyosodott annak értékéről. Maga Sámuel is az ő imájára volt válasz, mert őt "Istentől kérte" édesanyja.

"Isten... különböző időkben és különféle módon beszélt a múltban az atyákhoz a próféták által", Zsid 1,1. Amikor Isten az éjszaka csendjében szólt a kis Sámuelhez, azért tette, hogy újra kijelentse gondolatait Izráelnek, emberi eszközön keresztül. Sámuelnek ebbe a szerepbe való belenövekedése röviden van feljegyezve. "És megtudta egész Izráel... hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett... mert kijelentette magát az Úr Sámuelnek Silóban, az Úrnak beszéde által. És ismeretessé lett Sámuel beszéde egész Izráelben", 1Sám 3,19-4,1.

A vezető szerep jellegzetes vonásai nyilvánvalóak voltak Sámuelben korai éveitől kezdve. Az országban való letelepedés és a királyság létrejötte között eltelt időszakban Izráel a bíráktól várta a vezetést - Isten bírákat támasztott, hogy megmentsék a nemzetet az ellenségektől, szellemi vezető szerepet vállaljanak, és igazságot szolgáltassanak Isten parancsa szerint, Bír 2,16-18.

Sámuel gyermekkorát az Izráelben uralkodó sötétség és hanyatlás háttere előtt kell szemlélnünk. A nemzetnek az ígéret földjén történő letelepedése óta a viszonyok oly mértékben megromlottak, hogy Isten számos alkalommal fenyítés terhe mellett emlékeztette őket az Őhozzá való szilárd ragaszkodás szükségességére. Sajnos, az Isten által támasztott vezetők munkája révén bekövetkezett megtérés rövid életű volt, amelyet újra gonosz tettek és a bálványimádás újraéledése követett.

A többnejűség gyakorlata elfogadott volt abban a környezetben, de Isten sohasem hagyta jóvá, mert ellentétes volt az Ő eredeti elképzelésével az egy férfi és egy nő egyesülését illetően, 1Móz 3. Ennek a gyakorlatnak gonosz következményeit bőségesen szemléltette Elkána otthona, ahol az egyik feleségnek, Annának a meddősége, valamint a másiknak, Peninnának a termékenysége keserű rivalizálást gerjesztett közöttük.

Ez sötét időszak volt Izráel nemzetének történelmében. A filiszteus beszivárgás a tengerpart mentén valóságos invázióvá változott. Isten engedte ezt meg, mert népe bálványimádás bűnébe esett. Kr. e. 1075-ben az Áféknál lezajlott csata Izráel leigázását teljessé tette, 1Sám 4. A frigyládát, az isteni jelenlét szimbólumát elrabolták, és a Silóban lévő szent sátort elpusztították. Azt a fiút, akit azon a napon egy haldokló anya szült, találóan nevezték el Ikábódnak, ami azt jelenti, hogy "a Dicsőség eltávozott". A dolgok alig lehettek volna sötétebbek!