"Mert Ő mondta; nem hagylak el, sem el nem távozom tőled" (Zsid 13,5).
Milyen irányba folynak a gondolataim? Arrafelé, amit Isten mond, vagy afelé, amitől félek? Megtanultam-e, hogy ne csak utána szajkózzam, amit Isten mond, hanem csak akkor mondjak valamit, ha már meghallottam kijelentését? "Ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled, úgyhogy bízvást mondjuk: az Úr az én segítségem, nem félek, ember mit árthat nekem!"
"Semmiképpen el nem hagylak" - minden bűnöm, önzésem, nyakasságom és engedetlenségem ellenére sem! Megmondhatta-e már nekem Isten: "Nem hagylak el?" Ha meghallottam már Istennek ezt a biztatását, hadd figyeljek fel rá újra!
"Sem el nem távozom tőled." Semmiképpen sem! Sokszor nem a nyomorúságban jutok erre a gondolatra, hogy Isten cserben hagy, hanem a lélekölő munka közben. Nem kell nagy teljesítményeket véghezvinnünk, nincsenek látomások, nem történik semmi csodálatos, nap mint nap csak a szürke hétköznapi munka! Ilyenkor is meghallom-e Isten biztatását?
Azt gondoljuk, hogy Isten valami rendkívülit készül tenni velünk, hogy valami kimagasló feladatra készít elő és szerel fel; de amint növekedünk a kegyelemben, látjuk, hogy Isten itt és most ebben a percben dicsőíti meg magát. Ha Isten biztatása a hátvédünk, csodálatos erőt nyerünk és megtanulunk énekelni a hétköznap egyhangú ösvényein.