"Vajha megismerted volna te is, csak e mai napon is, amik békességedre szolgálnak, de most el vannak rejtve szemed elől!" Lk 19. 42
Jézus Krisztus diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. A város alapjáig megmozdult, de idegen isten lakozott benne: a farizeusi büszkeség! Ez a farizeusság vallásos és egyenes volt, de mégsem volt más, mint "meszelt sír".
Mi vakít engem ezen a napon? Talán idegen istenem van - nem valami utálatos szörnyeteg -, de valamilyen hajlam, ami uralkodik rajtam? Isten nem egyszer állított már szembe ezzel az idegen istennel és én tudtam, hogy oda kellene adnom, mégsem tettem meg! Hajszálon múlt, hogy megúsztam a válságot - és még mindig az idegen istené vagyok, vak mindaz iránt, ami békességemre való. Megdöbbentő, hogy ott lehetnénk, ahol Isten Szelleme akadálytalanul hozzánk férhetne, mi mégis csak a kárhozatunkat növeljük Isten szemében.
"Vajha megismerted volna te is!" - Isten egyenesen a szívünkhöz nyúl és Jézus könnyei vannak mögötte. Ezek a szavak a büntethetőség felelősségét fejezik ki: Isten felelőssé tesz minket azért, amit nem látunk. "Most elrejtettek a te szemeid elől" - mivel azt a bizonyos hajlamot sohasem adtam fel és át az Úrnak. Felmérhetetlen szomorúság van ezekben a szavakban: "lehetett volna". Isten a bezárt ajtókat nem nyitja meg. Megnyit más ajtókat, de eszünkbe juttatja, hogy mi bezártunk ajtókat, amiket sohasem kellett volna bezárni; vannak elgondolások, amelyeknek sohasem kellett volna beszennyeződniük. Ne rémülj meg, ha Isten emlékeztet a múltra! Engedj utat a visszaemlékezésnek: Isten szolgája az, amely fedd, figyelmeztet és megszomorít. Isten azt, hogy "lehetett volna", a jövő csodálatos művelésére fogja fordítani.