„Ekkor Jézus vette a kenyereket" (Jn 6,11).

Lezajlott hát a csata, amitől Isten óvta a királyokat. Szörnyű vereség lett a vége, Aháb ottmaradt a harcmezőn, és Jósáfát is csak isteni csoda révén menekült meg.

„A jókedvű adakozót szereti az Isten" (2Kor 9,7).

Ez a szakasz a korábbi események hátterébe enged bepillantást. Isten itt mintegy felemeli a függönyt, és beláthatunk a mennybe. Kitűnik, hogy Mikeás valóban nem magától jövendölte, hogy elvesztik a háborút, hanem Isten döntött így, és ő adta tudtára ezt a prófétának. S most Mikeás elmondja, hogyan is tudta ezt meg.
Nekünk nem látomásokban adja tudtul Isten a végzéseit és igazságait, hanem írott igéjéből, a Bibliából tudhatjuk meg. Kérdés, hogy merjük-e komolyan venni mindazt, ami meg van írva, és aszerint rendezzük-e be vagy át az életünket.

Amikor Jósáfát megígérte Ahábnak, hogy részt vesz a tervezett csatában, rossz érzése támadt. A Szentlélek jelzi a hívőknek, ha engedetlenek. Nem így szokott ő dönteni, hanem megkérdezi előtte Istent. Most legalább utólag meg kellene ezt tenni. Ahábot bosszantja ez a javaslat, de odaparancsolja az udvari prófétákat, akik mindig tudták, mit akar hallani a király. Egyöntetűen ezt kántálják: induljanak, mert győzni fognak.

„Titeket pedig kézen fogott az Úr, és kihozott titeket a vaskemencéből, Egyiptomból, hogy legyetek neki örökös népe" (5Móz 4,20).

„Egy szamaritánus pedig, aki úton volt, hozzáérkezett, és mikor meglátta, könyörületességre indult" (Lk 10,33).

Jósáfát élettörténete rámutat a hívő élet buktatóira és győzelmeire is. Ez a szakasz példa arra, hogyan eshet csapdába még Isten gyermeke is.