12.05 Timóteus jelleme (2)
Néhány briliáns tanulmány fogja teljessé tenni a hátralévő kevés időt, amelyet Timóteussal, Isten emberével töltünk.
Néhány briliáns tanulmány fogja teljessé tenni a hátralévő kevés időt, amelyet Timóteussal, Isten emberével töltünk.
HELYÉNVALÓ VOLT a pusztában, hogy a hang azt kiáltotta, hogy „térjetek meg", mert azt hirdette, hogy minden (hús)test olyan, mint a fű, és minden dicsősége olyan, mint a mező virága. A Szellem ráfúj, és az elszárad (24. v. Jak 1,11). A hit elfogadja az ember megromlott állapotának a tényét.
Jakab, miután beszélt a békességről, mint az igazi bölcsesség tanításának hatásáról (3,18), most a gyülekezetben lévő viszállyal foglalkozik - ami túlságosan is általános manapság. Rámutat a viszály eredetére - ez a világias kívánságok miatt van, amelyeket az emberek nem érhetnek el, mert rosszul kérik, csupán azért, hogy gerjedelmeikre költsék. Ez a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel, és a Szentírás nem hiába szól, vagyis támaszkodni lehet rá. Nem a Szent Szellem okozza, Aki bennünk lakik, hogy irigyek vagyunk.
Az Úr Jézus, aki az előző fejezetben úgy jelent meg, mint "a világ világossága", Jn 8,12, most jön, hogy megnyissa a szemét és a szívét egy férfinak, aki születésétől fogva vak volt.
A tanítványok, amikor meglátták ezt az embert, azt kérdezték, hogy ez a veleszületett vakság a férfi bűnének, vagy szülei bűnének volt-e a következménye. Az Úr megmagyarázta, hogy ez a vakság nem az életükben lévő bűn közvetlen következménye volt, hanem Isten munkáinak kellett nyilvánvalóvá válnia ebben a férfiban, abban a különleges pillanatban.
Mire Dániel próféta könyvének 3. fejezetéhez érkezünk, Sidrák, Misák és Abednégo már több mint húsz éve van Babilonban. Ez alatt az idő alatt Isten iránti hűségük bebizonyosodott, Dán 1,6-21, és a király iránti tiszteletük is nyilvánvalóvá vált, Dán 2,49. Joggal tételezhetjük fel, hogy eleget tettek annak a kötelességnek, amelyet rájuk bíztak Nabukodonozor király megelégedésére.
AZ 1. FEJEZETBEN az apostol felszólította a gyülekezetben lévő szenteket, hogy álljanak szilárdan, figyelmeztetve őket, hogy harcoljanak együtt (27. v.). A 2. fejezet első verseiben négy dolgot említ, amely a gyülekezetben összhangot teremthet, ha végrehajtják, és leszögezi az önmegtagadás elvét, mások iránti mélységes érdeklődéssel (1-4.v.). Minthogy ez az alapelv minden tökéletességében nyilvánvalóvá vált Krisztusban, most figyelmezteti a szenteket, hogy engedelmeskedjenek, ezt az elvet követve (12. v.).
Sineár hírneve már megjelenik a Mózes 1. könyve korai fejezeteiben, azzal együtt, hogy népe elhatározta, hogy nevet szerez magának, 1Móz 1. Ez olyan környék volt, ahol az előrelépés és a fejlődés kiemelkedő fontosságú volt. Amikor Dániel Babilonba érkezett, azonnali és intenzív nyomás nehezedett rá, hogy engedjen azok útjainak. Dánielt egy olyan folyamatnak vetették alá, mely megváltoztatta, mindezt az ország legfőbb tekintélye parancsolta.
Jósiás halála után a bitorló Joakháznak, valamint Jojákimnak, a vazallus királynak gonosz befolyása azt eredményezte, hogy a nép egyre romlottabbá vált. Jeremiásnak sohasem bocsátották meg a templomban kimondott szavait. E viselkedése után megbélyegzett ember lett - élete veszedelemben forgott. Jeremiás összeesküvés célja lett, amelyet szülővárosának lakói szítottak. Ez számára megrázó tapasztalat volt, úgy találva, hogy saját háznépe akarja alattomosan meggyilkolni. Az ok a megsértett családi büszkeség volt.
Elizeus éppen szántott, amikor Illés elhívta. Isten nem azokat hívja el szolgálatára, akik szeretik a saját kényelmüket. Mózes éppen juhokat őrzött, 2Móz 3,1, Gedeon gabonát csépelt, Bír 6,11, Elizeus szántott, 19. v., a tanítványok hálóikat kötözték, Mt 4,21, és Máté a vámszedő asztalnál ült, Mk 2,14. Isten azokat hívja el szolgálatára, akik hűségesek az élet mindennapi kötelességeiben, mert Krisztus szolgálatában nincs helyük a henyélő embereknek.
Illés élete két parancs között váltakozik: "Menj, rejtőzz el", és "Menj, mutasd meg magad" - egyéni közösségben Istennel, és nyilvános szolgálatban emberek felé. Szüksége van Isten szentjének arra, hogy elrejtőzzön az isteni jelenlét rejtekében, hogy alázatosan időt töltsön Isten előtt. Annak az embernek, aki megy, hogy bizonyságot tegyen Istenért, meg kell tanulnia, hogy elrejtőzzön. Hogy kivédje azt, hogy valamit magától tegyen az emberek előtt, ehhez meg kell tanulnia saját semmi voltát Isten előtt.