Urunk tanítását összefoglalva kiderül, hogy nekünk lehetetlen a tőle kívánt kapcsolatban élnünk vele, hacsak nem végzett bennünk természetfeletti munkát. Jézus Krisztus azt kívánja, hogy még zokon se vegye - elfojtva se legyen neheztelés tanítványa szívében, amikor zsarnokságba ütközik, vagy igazságtalanság éri. Nincs az a lelkesedés, amely megállhatna azokban a feszültségekben, amelyekbe Jézus Krisztus viszi vagy engedi bele a szolgáját.
Könnyű elképzelni, hogy végül csak eljutunk arra a helyre, ahol készek és mindenre hajlandók leszünk, de a felkészülés nem egy pillanat műve, hanem olyan folyamat, amelyhez állhatatosság kell. Veszélyes, ha keresztyén megtapasztalásunkban egy bizonyos állapotba belerögződünk. Felkészülés alatt vagyunk, formálódunk.
Természeti életünkben törekvéseink aszerint változnak, amint fejlődünk. Keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég! Krisztussal kezdünk és vele végzünk - "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra" (Ef 4,13) - nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet. Isten szolgájának nem kell arra törekednie, hogy hasznosítsa magát, vagy pogányokat térítsen meg; az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát.
Hogy Mesterem van, még nem jelenti azt, hogy Úrrá is lett fölöttem: ez két különböző dolog. Ha mesterem van, tudom, hogy valaki jobban ismer engem, mint én magamat - valaki, aki közelebb áll hozzám, mint egy barát, - valaki, aki szívem legmélyebb szakadékát és hiányát is felkutatja és megelégíti, - valaki, aki azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy lelkem minden problémáját és zűrzavarát ismeri és megoldja. Semmivel sem jelent kevesebbet az, hogy mesterem van. "Egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23,8),
Miután tudatára ébredünk annak, hogy Isten Krisztus Jézusban kiválasztott minket magának, először leromboljuk előítéleteinket, szűklátókörű véleményünket, a hozzátartozóink és hazánk iránti elfogultságot és azután szolgálni kezdünk Istennek. Csak ezért jött létre az emberi nemzetség, hogy Istent dicsőítse és örökre benne örüljön, de a bűn az emberiséget más vágányra kapcsolta át.
Ezekben a versekben arra buzdít Urunk, hogy legyünk nemeslelkűek az emberek iránt. Szellemi életedben ne vezessenek természetes vonzódásaid. Minden emberben van rokonszenv és ellenszenv, az egyik embert szívleljük, a másikat nem. De ezeket a rokon- és ellenszenveket nem hagyhatjuk uralkodni szellemi életünkben. "Ha a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van" (1Jn 1,7), Isten olyan emberekkel is közösségbe hoz, akikkel nem rokonszenvezünk.
Való igaz, hogy Jézus Krisztus velünk van kísértéseinkben; de vajon mi vele megyünk-e az Ő kísértéseibe? Sokan nem járnak többé Jézussal attól a perctől kezdve, amikor megtapasztalták, mit tud tenni Ő. Ügyelj arra, hogy Jézussal tartasz-e akkor is, amikor Isten életkörülményeidet megváltoztatja, vagy ekkor átállsz a világ, a test és az ördög oldalára? Viseljük ugyan a hozzátartozás jelét, de vele is járunk? "Ettől fogva sokan visszavonultak tanítványai közül és nem jártak többé vele" (Jn 6,66).
Újjászületésünk előtt csak azt a kísértést ismerjük, amiről Jakab beszél: "Ki-ki megkísértetik, amikor vonja és édesgeti tulajdon kívánsága" (Jak 1,14). Az újjászületés által egy másik területre lépünk, ahol más kísértésekkel kell szembenéznünk, olyanféle kísértésekkel, amelyekkel Urunk találkozott. Jézus kísértései nem közelítenek meg minket; nincs semmi közük emberi természetünkhöz. Urunk kísértései egészen más körben mozognak, mint a mieink mindaddig, amíg újjá nem születünk és testvéreivé nem leszünk.
A "kísértés" szó elvesztette jelentőségét a világon, ennélfogva tévesen használjuk. A kísértés nem bűn. Át kell mennünk kísértéseken, mert emberek vagyunk. Ha nem lenne kísértésünk, megvetettek volnánk. Mégis sokan szenvednek olyan kísértések között, amiben nem kellene, mégpedig csak azért, mert nem engedik, hogy Isten őket magasabb síkra emelje, ahol más jellegű kísértésekkel kellene szembenézniük.
Szemed Istenen legyen, ne embereken - ez az isteni élet vezérgondolata. Ne az mozgasson, hogy szeretnél imádkozó embernek számítani. Menj be belső szobádba, ahol imádkozhatsz anélkül, hogy tudnák és zárd be az ajtót; titkon beszélj Istennel. Ne indítson semmi más, minthogy megismerd mennyei Atyádat. Lehetetlen tanítványként élned anélkül, hogy meghatározott időd ne lenne az imádságra. "És amikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek..." Isten nem azért hallgat meg, mert komolyan vesszük, amit kérünk. Ő egyedül a váltság alapján hallgat meg.