Mózes

A kivonulás fáraója úgy áll a Szentírás lapjain, mint a gőgösség és az önfejűség példája. Arcátlan gőgje megnyilvánult elsőként és utolsóként feljegyzett szavaiban; "Kicsoda az Úr, hogy engedjek szavának", és "Űzöm, utolérem őket... Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom", 2Móz 15,9. Önfejűsége kifejezésre jutott abban, hogy állandóan megtagadta, hogy megalázkodjon Isten szava vagy hatalma előtt, és ismételten megkeményítette szívét.

Áronnak sok jó tulajdonsága mellett voltak hibái is. Hiányzott nála az erős jellem, könnyen hagyta magát irányítani.

Áron egyike volt a három családtagnak, akiket Isten elküldött, hogy kihozzák népét Egyiptomból; "kiváltottalak a szolgaság házából. Elküldtem Mózest, Áront és Mirjámot!" Mik 6,4. Áron tehát szoros kapcsolatban állt Mózessel ebben a nagy munkában; "az Úr, aki rendelte Mózest és Áront, és aki kihozta atyáitokat Egyiptom földéről!" 1Sám 12,6-8.

Mózesnek bőséges ismerete volt az Úrról. Ezt részben közvetlen kijelentés útján nyerte, részben pedig személyes tapasztalat útján. Isten leereszkedett, hogy kijelentse magát szolgájának kivételesen bensőséges módon, úgy beszélve hozzá "színről színre, amint szokott ember szólani barátjával", 2Móz 33,11; vö. 4Móz 12,6. Mózes sokat ismert meg Istenből saját megtapasztalása alapján is. Két példa elég is lesz ehhez. (I) Mivel Isten megszabadította "a fáraó kardjától", Mózes az Eliézer nevet adta ("segítség Istene") második fiának, 2Móz 18,4.

Mózes nem volt tökéletes. Röviden nézzünk meg tévedéseiből négy esetet.

Túl korai tett. Mózes "az egyiptomi embert megölte... És azt gondolta, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ad nékik szabadulást", Csel 7,24-25. Bár jó szándékú tett volt, 40 évvel hamarabb történt a (szükségesnél) kelleténél. Istennek megvan a saját időrendje; a kijövetel időpontját előre meghatározta, 2Móz 12,41. Mózes szabadítási próbálkozása túl korán történt, ezért kudarcra volt ítélve.

Mózes nagy állhatatossága főleg az egyiptomi fáraóval valamint az Izráel népével szembeni magatartásában nyilvánult meg.

Figyeljük meg Mózes önzetlenségének három bizonyítékát.

Maga az Úr úgy tekintette Mózest, mint a közbenjáró imádság legnagyobb embereinek egyikét, akik valaha éltek, Jer 15,1. Ma három olyan alkalmat veszünk szemügyre, amikor Mózes Istenhez fordult másokért.

Mózes bátorsága. Joggal mondták, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem képesség annak figyelmen kívül hagyására és legyőzésére. Mózestől bizonyára nem volt idegen a félelem, mégis nagy személyes bátorságot mutatott mind Isten, mind ember előtt.

Mózes hite megfigyelhető volt véges-végig hosszú élete folyamán. Most csak a Zsid 11-ben idézett három esetre szorítkozunk.

Hite és a bűn gyönyöreinek elkerülése, Zsid 11,24-26. Mózes negyvenéves korában kritikus döntést hozott. A fáraó lánya fiaként nőtt fel, lemondott a vele való kapcsolatról, és inkább vállalta az együttnyomorgást Gósen szenvedő és elnyomott népével.