"Most örülök az érettetek hordozott szenvedéseimnek és betöltöm az én testemben, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek..." (Kol 1,24).
A keresztyén munkásnak szent közbenjáróvá kell lennie; annyira azonosítania kell magát Urával és megváltásának valóságával, hogy a Krisztus teremtő élete szüntelenül tovább hathasson benne. Ez nem úgy történik, mint amikor egyik ember személyiségének az erejét átviszi a másikra, hanem Krisztus valóságos jelenléte által, ami áthatol az Ő szolgája minden életelemén. Amikor Urunk életének és halálának történeti tényeit hirdetjük - az Újszövetség közlése alapján -, szavaink szentségessé válnak, azaz Isten az Ő váltsága által felhasználja arra, hogy akik hallgatják, azokban megteremtse azt, ami másképpen nem teremthető meg bennük. Ha a váltságnak emberi életekre tett hatásáról beszélünk a Jézusra irányuló kijelentés helyett, a hallgatókban nem új élet támad, hanem kifinomult szellemi műveltség. Isten Szelleme nem tehet bizonyságot ilyen igehirdetés mellett, mert az más síkon mozog. Meglásd, hogy olyan élő kapcsolatban légy Istennel, hogy míg hirdeted az Ő igazságát, Ő megteremthesse a lelkekben azt, amit egyedül Ő teremthet meg.
"Milyen csodálatos személyiség! Milyen vonzó ember! Milyen bámulatos éleslátás!" "Milyen kedvező alkalom mindez Isten evangéliuma számára" - gondoljuk. De ezeken nem tud áthatolni az evangélium, mert a hatás mindig abban az irányban érvényesül, amerre a vonzás irányul. Ha egy ember a személyisége által vonz, akkor hívása is ezen a vonalon érvényesül; de ha azonosult az Úr személyiségével, akkor hívása is arra a vonalra vonz, amelyen Jézus Krisztus munkálkodhat. Az embert dicsőíteni veszélyes! Jézus azt mondja, hogy Őt kell felemelnünk.