"Amint engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket" (Jn 20,21).
Jézus Krisztus úgy küldi el szolgáját, mint ahogyan Isten küldte el Őt. Ennek az elhívásnak nem az emberek rászorultsága a döntő, hanem Jézus parancsa. Istenért való szolgálatunkban az ihlető erő forrása mögöttünk van, nem előttünk. Manapság hajlunk arra, hogy ihletettségünkben előre nézzünk, hogy mindent elsöprően sikerre vigyük elképzeléseinket. Az Újszövetségben a felülről való sugalmazás mögöttünk van: az Úr Jézus az ihletettségünk forrása. Eszményünk az, hogy hűek maradjunk hozzá és az Ő vállalkozásait vigyük véghez.
Soha nem szabad figyelmetlenül elhanyagolnunk kapcsolatunkat az Úr Jézussal és nem szabad mellőznünk az Ő szempontjait. Az Úrért végzett munkában nagy veszélyt jelent, ha Isten hívását túlharsogja az emberek rászorultsága, és végül az emberi rokonszenv teljesen háttérbe szorítja azt a gondolatot, hogy Jézus küldött engem. A szükség oly nagy, olyan zavaros a helyzet, hogy értelmünk minden ereje meginog és csődöt mond. Elfelejtjük, hogy az Istenért tett minden szolgálatnak egy nagy indítéka van: nem az emberek felemelése, sem nem a népek nevelése vagy rászorultsága, hanem elsősorban és legfőképpen Jézus Krisztus parancsa: "Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket."
Amikor visszatekintünk Isten embereinek életére, hajlandók vagyunk ezt mondani: "Milyen csodálatosan mély volt a bölcsességük! Milyen tökéletesen megértették, hogy mit akart Isten!" Pedig az okos gondolkozás Isten gondolkozása volt, nem emberi bölcsesség. Mi hitelt adunk az emberi bölcsességnek, holott az isteni vezetésnek kellene hitelt adnunk, amelyet a gyermeki lelkületű emberek életében látunk, akik elég "bolondok" voltak arra, hogy bízzanak Isten bölcsességében és természetfeletti felkészítő hatalmában.