"Amikor Jézus elvégezte a tizenkét tanítványnak adott utasítást, elment onnan, hogy tanítson és prédikáljon az ő városaikban" (Mt 11,1).
Amikor Isten szólt: "Menj el" - és te mégis ott maradtál, mert annyira magadra vetted szeretteid gondját: ezzel megfosztottad őket attól, hogy maga Jézus Krisztus hirdesse nekik az Igét. De amikor engedelmeskedtél és a következményeket Istenre bíztad, akkor az Úr elment a te városodba tanítani. Amíg nem engedelmeskedtél, útját álltad. Figyeld meg, hol kezdesz vitatkozni és vélt kötelességedet tolod Urad parancsa elé. "Tudom, hogy Isten mondta: menjek el, de ideköt a munkám." - Ez azt jelenti: nem hiszed, hogy Jézus úgy is gondolja, ahogyan mondja.
Ő tanít ott, ahol minket elhallgattat. "Mester... készítsünk... három sátrat" (Lk 9,33).
Nem játsszuk-e mások életében a műkedvelő gondviselés szerepét? Talán olyan hangoskodva osztjuk utasításainkat másoknak, hogy Isten már nem is fér hozzájuk? Legyen becsukva a szánk, szellemünket pedig tartsuk éberen. Isten tanítást ad nekünk Fiáról; áhítatunkat a megdicsőülés hegyévé változtatná, ha engednénk, hogy megtegye. Amikor bizonyosan tudjuk, milyen módon fog munkálkodni Isten, Ő soha többé nem fog úgy eljárni.
Ahol "megállj"-t parancsol, ott álljak rendelkezésére. "Maradjatok... míg..." (Lk 24,49).
Ő munkálkodni fog, csak állj rendelkezésére, de ne duzzogva, amiért egy arasznyira sem látsz előre. Eléggé felszabadultunk-e már saját szellemi hangulatainkból, hogy már rendelkezésére állhatunk Istennek? A várakozás nem azt jelenti, hogy összetett kézzel ülünk, hanem hogy megtanuljuk megtenni amit Ő mondott.
Az Ő útjainak ezeket a szakaszait ritkán ismerjük fel.