"Íme eljön az óra... hogy eloszoljatok" (Jn 16,32).
Jézus itt nem feddi tanítványait. Hitük valódi volt, de meg volt zavarva; a valóság tényei közepette nem működött. A tanítványok "szétszóródtak" ki-ki saját érdekeihez. Fogékonyak voltak olyan dolgok iránt, amelyeknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Miután a megszentelődésben teljesen összekapcsolódtunk Istennel, hitünknek meg kell valósulnia hétköznapi életünk minden helyzetében és körülményeiben. Szét kell szóródnunk, nem a munkába, hanem a belső pusztaságba, hogy ott megismerjük, mit jelent belsőleg elhalni Isten áldásaival szemben. Készen vagyunk erre is? Nem mintha mi választanánk ezt az állapotot, de Isten irányítja úgy a körülményeinket, hogy ide jutunk. Míg át nem éltük ezt a megtapasztalást, hitünk érzésekkel és áldásokkal van kipárnázva. De amikor eljutottunk idáig, akkor már mindegy, hová állít bennünket Isten, vagy hogy miből származik belső vigasztalanságunk - már magasztalni tudjuk Istent, hogy mindent jól cselekedett. Ez az a hit, amit a valóság formál ki.
"...és engem egyedül hagytok." Magára hagytuk-e Jézust, amikor gondviselése szétszórt minket? Azért hagytuk-e magára, mert nem ismertük fel Istent életkörülményeinkben? Isten fenséges akarata, hogy időnként sötétségbe jussunk. Kész vagyunk-e megengedni Istennek, hogy tetszése szerint cselekedjék velünk; felkészültünk-e arra, hagy bizonyos áldásaitól megfosztva maradjunk? Amíg Jézus Krisztus igazán Urunkká nem lesz, saját céljainknak szolgálunk. Hitünk valódi, de még nem állhatatos. Isten sohasem siet; ha várunk, rá fog mutatni arra, hogy nem Őt magát kívánjuk, hanem csak az áldásait. Ez az Istenben való életnek csak a kezdő foka.
"Bízzatok, én legyőztem a világot!" Szellemi bátorságra van szükségünk.