"Krisztus az, ...aki esedezik érettünk." "A Szent Szellem... esedezik a szentekért" (Róm 8,34.27).
Van-e szükségünk más indokolásra ahhoz, hogy közbenjáró imádkozókká legyünk, mint az, hogy "Krisztus mindenkor él, hogy esedezzék érettünk" és hogy "a Szent Szellem esedezik a szentekért"? Olyan eleven kapcsolatban vagyunk-e embertársainkkal, hogy mint Istennek a Szent Szellem által tanított gyermekei végezzük értük a közbenjáró imádság szolgálatát? Kezdjük azokon a körülményeken, amelyek között élünk: otthonunk, foglalkozásunk, a minket, vagy másokat érintő jelenlegi válságos idők vajon letörnek-e bennünket? Nem vonnak-e ki Isten jelenlétéből, hogy ne maradjon időnk Őt dicsérni és neki hálát adni? Akkor álljunk meg és lépjünk Istennel olyan élő közösségbe, hogy a másokkal való kapcsolatunk megmaradjon a közbenjárás talaján, ezáltal Isten csodákat tehet.
Vigyázz, nehogy elébe vágj Istennek, miközben túlbuzgóan az Ő akaratát kívánod teljesíteni! Ezerféle tevékenységünkkel túlfutunk rajta és ennek következtében annyira túl vagyunk terhelve emberekkel és nehézségekkel, hogy már nem magasztaljuk Istent és nem járunk közbe másokért. Ha nyomorúság és szorongattatás tör ránk és már nem imádjuk Istent, akkor nemcsak vele szemben keményedünk meg, hanem saját magunkban is kétségbeesés támad. Isten olyan emberekkel hozhat össze minket, akik iránt egy cseppet sem vonzódunk és ha nem dicsőítjük Istent, akkor mi sem természetesebb, mint hogy szívtelenül bánunk velük. Elintézzük őket egy bibliai Igével, amely tőrdöfésként hat rájuk, vagy egy futtában odavetett tanáccsal magukra hagyjuk őket és odébbállunk. A szívtelen keresztyén rettenetes fájdalmat okozhat Urunknak.
Urunk és a Szent Szellem közbenjárása alatt élünk-e?