"Krisztussal együtt megfeszíttettem" (Gal 2,20).
Parancsolóan szükséges a szellemi életben, hogy aláírjuk a halálos ítéletet a bűnre való hajlam felett. Minden érzelmi benyomásnak és észbeli meggyőződésnek erkölcsi döntéssé kell válnia a bűnre való hajlam, azaz az önmagunkhoz való jog igénylése ellen. Pál kijelenti: "Krisztussal együtt megfeszíttettem." Nem azt mondja: "Elhatároztam, hogy utánozom Jézus Krisztust" vagy "igyekszem Őt követni", hanem azonosítottam magam vele, teljesen eggyé lettem az Ő halálával. Amikor eljutottam erre az erkölcsi döntésre és aszerint cselekszem is, akkor mindazt, amit Krisztus a kereszten elvégzett, bennem is elvégzi. Ha önként átadom magam Istennek, ez ad lehetőséget a Szent Szellemnek arra, hogy Jézus Krisztus szentségében részesítsen engem.
Ebből következik, "hogy élek pedig többé nem én..." Az egyéniség megmarad, de gyökeresen megváltozott a fő indítéka, az uralkodó hajlama. Megmarad ugyanaz az emberi test, de le van rombolva az önmagamhoz való régi sátáni jogigény.
"Amely életet pedig most testben élek..." nem azt, amit élni szeretnék vagy ami után vágyom, amiért imádkozom, hanem azt, amit az emberek szeme előtt ebben a halandó testben élek, ezt "az Isten Fiának hitében élem". Ez a hit nem Pál hite Jézus Krisztusban, hanem az a hit, amit Jézus Krisztustól kapott, azaz "Isten Fiának a hite". Ez többé már nem hitben való hit, hanem olyan hit, amely átugrik a tudatosság által emelt korláton és azonos Isten Fiának hitével. Ez pedig győzedelmes hit.