"Mert közülünk senki sem él önmagának" (Róm 14,7).
Felderengett már előtted valaha, hogy Isten előtt felelős vagy másokért? Ha például elhajlok Istentől saját útjaimra, mindenki szenved körülöttem. Isten minket "együtt ültetett a mennyekbe" (Ef 2,6). "És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind" (1Kor 12,26). Környezetedben mindenki szenvedni fog, ha testi önzést, gondolataidban hanyagságot, erkölcsi tompaságot, szellemi áporodottságot engedsz meg magadnak, vagy ha szellemileg elzárkózol. "De ugyan ki olyan tökéletes - mondod, hogy ilyen magas követelményeknek eleget tehetne?" A mi elégséges voltunk Istentől - és csakis tőle van.
"Lesztek nékem tanúim" (Csel 1,8). Hányan hajlandók közülünk Jézus Krisztusért latba vetni minden idegszálukat, minden szellemi, erkölcsi és lelki erejüket? Pedig tanúnak lenni - Isten szerinti értelmezésben - ezt jelenti. Sok időre van szükségünk, míg ezt elérjük - légy türelmes önmagaddal szemben. Miért hagyott minket Isten a földön? Azért, hogy megszabaduljunk és megszentelődjünk? Nem, hanem azért, hogy Őérte éljünk! Kész vagyok-e megtöretett kenyér és kiöntött bor lenni Őérte? Kész vagyok-e életem mostani szakaszát, sőt egész életemet halálba adni - kivéve azt az egyet, hogy férfiakat és nőket Jézus Krisztus tanítványaivá tegyek? Érte odaadott szolgáló élettel adhatok csak neki hálát csodálatos váltságáért. Gondold meg, hogy mindannyiunknak meg van az a lehetősége, hogy "kivettetünk, mint az ezüst salakja" - hogy "míg másoknak prédikálunk, magunk valamiképpen méltatlanná ne legyünk" (1Kor 9, 27).