„Mert Te gyújtasz nekem mécsest Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben" (Zsolt 18,29).
Megtörténhet, hogy lelki sötétségben ülök, és ha ez egyben szellemi sötétség is, akkor semmilyen emberi erő nem adhat nekem világosságot. De áldott legyen az Isten, aki képes megvilágítani életemet és meggyújtani „mécsesemet". Még ha akkora is körülöttem a sötétség, hogy már szinte tapintható, az ő fénye át tudja törni a feketeséget, és képes azonnal világosságot támasztani körülöttem.
Az a nagy kegyelem ebben, hogy ha Isten gyújtja meg a lámpásomat, azt senki el nem olthatja, nem is fogy ki belőle az olaj, sem nem alszik el magától. A fény, amelyet az Úr a világ hajnalán teremtett, még ma is árad. Isten olykor talán tisztogatja lámpásait, de kialudni sohasem hagyja őket.
Ezért énekelhetek a sötétben is, mint a fülemüle. Vágyakozásom dallamot formál, reménységem adja a hangot. Hamarosan örvendezhetek az Isten által meggyújtott lámpás fényének. Most még komor és elcsüggedt vagyok. Talán az időjárás okozza, talán testi gyöngeség, vagy egy hirtelen támadt baj. Bármi is okozta sötét hangulatomat, tudom, hogy egyedül Isten gyújthat ebben a sötétségben világosságot. Csak Őrá nézek. Nemsokára itt lesz lámpása, és az ő világosságában ítélhetem meg a dolgokat. Egyszer pedig, ha majd eljön az ideje, ott leszek, ahol nem lesz már szükség sem lámpásra, sem napfényre; mert az új Jeruzsálemet Isten dicsősége fogja megvilágítani (Jel 21,23).