„...a nyomorúság munkálja ki az állhatatosságot" (Róm 5,3).
Ez is ígéret, ha nem is formájára, de lényegére nézve. Türelemre van szükségünk, és ez az Ige megmutatja, hogyan juthatunk hozzá. Maga a béketűrés tanít meg a türelemre, ahogyan úszás közben tanulunk meg úszni. Szárazföldön nem tanul meg senki úszni, nyomorúság nélkül sem tanul meg senki tűrni. Hát nem érdemes elszenvedni a nyomorúságot, ha ezáltal miénk lehet az a nagy belső békesség, amellyel el tudjuk fogadni Isten akaratát?
Igeversünk azonban valami olyasmit állapít meg, ami nem felel meg az emberi természetnek, hanem természetfeletti. A nyomorúság önmagában csak türelmetlenséget, hitetlenséget és lázadást szül, de a kegyelem titkos kohójában béketűrés lesz belőle. Amikor mi csépeljük a gabonát, a por felkavarodik; ha Isten próbatételével csépel minket, a por szépen leülepszik. Mi, ha felrázunk valakit, nem azért tesszük, hogy annak békessége legyen, az Úr azonban ezért teszi ezt gyermekeivel. Ez valóban nem emberi cselekvésmód, hanem a bölcsesség kútfejét, Istenünk dicsőségét szolgálja.
Uram, kérlek, kegyelmed tegye számomra is áldássá a próbatételt! Nem akarom magam kivonni annak kegyelemteljes áldása alól. Kérlek azért, hogy vedd le rólam a nyomorúságokat, de sokkal inkább arra kérlek, hogy szabadíts meg az állhatatlanságtól. Krisztusom, vésd szívembe keresztedet, a Te béketűrésed képét!
Róm 5. 3 De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a szenvedéseinkkel is, tudva, hogy a szenvedés állhatatosságot munkál, (Kar)