„Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet is ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány: bizony, mondom néktek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát" (Mt 10,42).
Ennyit igazán megtehetek. Valami jót az Úr szolgáival. Az Úr tudja, hogy szeretem mindannyiukat, és tisztesség lenne számomra, ha a lábukat megmoshatnám. A Mesterükért szeretem a tanítványokat.
Milyen kegyes az Úr, hogy ilyen jelentéktelen dolgot említ: mindössze egy pohár vizet adni! Ezt megtehetem vidáman, akármilyen szegény, akármilyen alacsonysorsú is vagyok. Az Úr a mégoly semmiségnek látszó dolgot is megjegyzi. Látja, ha tanítványai közül a legkisebbnek a legkisebb szolgálatot tesszük is meg. Nyilvánvalóan nem az árat nézi, nem a végrehajtás ügyességét, sem az adomány mennyiségét, hanem cselekvésünk indítékát, azt, hogy valakinek azért adunk, mert tanítvány, azt jegyzi meg és azt viszonozza az Úr. A jutalmat sem az adomány mértékével méri, hanem kegyelmének gazdagsága szerint.
Én adok egy pohár friss vizet valakinek, az Úr pedig élő vízzel oltja szomjamat. Inni adok tanítványai egyikének, ő pedig úgy tekint rám, mint aki szintén tanítványaihoz tartozik. Azért ilyen nagylelkű velem, mert az ő kegyelme indított engem arra, amit megtettem, és ezért ígéri, hogy: „semmiképpen sem fogom elveszteni jutalmamat".