Figyeljünk a két birtokra: Az én népem az én javaimmal. Tehát azok laknak jól Isten javaival, akik az Ő népéhez tartoznak. Isten szereti őket, mert ők is szeretik Istent. Istenüknek nevezik Őt, Ő pedig népének hívja őket. Isten örömmel a magáénak vallja népét, népe pedig örömmel vallja, hogy Istenhez tartozik. Kölcsönös boldogító kapcsolat áll fenn Isten és népe között.
A bűn uralomra tör: nem elégszik meg szerényebb hellyel, mint a szívünk trónjával. Olykor félünk, hogy legyőz minket, és ilyenkor az Úrhoz kiáltunk: "Ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam!" (Zsolt 119,133, Károli ford.) Erre kapjuk Isten vigasztaló válaszát: "A bűn nem fog uralkodni rajtatok". Megtámadhat minket, meg is sebezhet, de soha nem fog uralomra jutni bennünk.
Ha az Úr nem engedi meg, hogy megtántorodjunk, akkor sem ember, sem az ördög nem buktathat el bennünket. Hogy örvendeznének pedig, ha szégyenletes bukásba vihetnének minket, kimozdíthatnának a kegyelemből és eltemetnének, hogy még az emlékünk se maradjon meg! Szívbeli gyönyörűséggel tennék mindezt, ha nem volna akadálya, de az Úr nem engedi. Ha pedig Ő mindezt nem engedi, akkor nekünk sem lesz részünk benne.
Felséges dolog, hogy az Úrnak van választott népe; de hogy mi ehhez a néphez tartozunk, az végtelenül vigasztaló tudat. Más dolog remélni, hogy az Úr velünk van, és megint más tudni, hogy ez valóban így is van. A hit üdvözít, de az üdvösségünk felől való bizonyosság boldoggá tesz minket. Amikor hitre jutunk, elfogadjuk, hogy Isten az életünk Ura. A Benne való örömet viszont csak akkor tapasztaljuk meg, amikor már tudjuk, hogy Ő a miénk és mi az Övéi vagyunk. A hívő ember nem érheti be csak reménykedéssel és bizakodással.
Gyengeségünk azért olyan értékes, mert helyet készít az isteni erőnek. Soha nem ismertük volna fel a kegyelem erejét, ha nem éreznénk természettől való gyöngeségünket. Áldott legyen az Úr a testünkbe szúrt tövisért, és a Sátán kísértéseiért, mert mindezek Isten kegyelméhez hajtanak bennünket.
Nem lenne szabad, hogy nehezünkre essen magunkat megalázni, mert ugyan, mire is lehetnénk büszkék? Szépen a leghátsó helyre kellene leülnünk, külön felszólítás nélkül. Ha józanul és becsületesen ítéljük meg magunkat, akkor nem lehetünk valami nagyra önmagunkkal. Kiváltképpen az Úrhoz való imádságunkban nem tudunk semmit felmutatni. Nem beszélhetünk érdemeinkről, mert nincsenek. Egyedül csak az irgalomra hivatkozhatunk: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" (13. vers).
Az Úrban való gyönyörködésnek átalakító ereje van, mert felülemeli az embert romlott természetének kívánságain. Az Úrban való gyönyörködés nemcsak önmagában jó dolog, hanem a szívünkben is olyan kívánságokat ébreszt, amelyek teljesítésében az Úr kedvét leli. Avagy nem magasztos dolog-e az, hogy kívánságaink annyira átalakulnak, hogy végül azonosak lesznek Isten akaratával?
Mennyei Atyánk tanítani akar minket, nem elveszíteni. Velünk való perlekedése mögött szerető szándéka rejlik. Nem akar mindvégig haragos lenni irántunk. Mi csak azért gondoljuk, hogy hosszasan fenyít minket, mert rövid a türelmünk. Atyánk irgalma örökké tart, de perlekedése nem. Olykor igen hosszúnak és kimerítőnek tűnik az éjszaka, de végül felvirrad a hajnal. Mivel Atyánk perlekedése csak egy bizonyos ideig tart, haragja is, amely a perlekedésre indította, csak rövid ideig marad meg.
Három hadsereget fenyegetett a szomjanhalás réme, de az Úr közbelépett, és megmentette őket. Noha nem felhőt küldött, sem esőt, mégis bőségesen ellátta őket vízzel. Istent nem kötik a természeti törvények. Ő bölcsességének és hatalmának új meg új bizonyítékával tudja meglepni népét. Ily módon többet megismerünk Istenből, mintha a dolgok a maguk természetük szerint folynának. Ha az Úr nem is úgy lép közbe, ahogy mi azt várjuk, kívánjuk vagy feltételezzük, így vagy úgy mégis gondoskodik rólunk.
Lehet, hogy az irgalom várat magára, de bizonyosan eljön. Az Úr tévedhetetlen bölcsességgel pontosan tudja, mikor kell kegyelme erejét megmutatnia. Az Őáltala kijelölt idő pedig mindig a legalkalmasabb idő. Nekünk minden sürgős. Isten ránk vonatkozó ígérete nagyon foglalkoztat bennünket, vágyunk mielőbbi beteljesedésére, és ez csak növeli türelmetlenségünket. Az Úr azonban ismeri az alkalmas időt: Ő soha nem késik, de nem is siet.