Mit csináljon az a hívő keresztyén, aki megállapítja, hogy gyülekezete egyre liberálisabbá válik? Pedig alapítói egykor nyilván olyan emberek voltak, akik hittek a Biblia tévedhetetlenségében és a hit alapvető tanításaiban. A gyülekezet története is híres talán misszionáriusi vállalkozásairól, az evangélium iránti buzgóságáról. Vezetői közül sokan lehettek ismert tudósok, és az Ige hűséges hirdetői. Csakhogy most a teológiákat egy új nemzedék foglalta el, és az onnét kikerült lelkészek egészen más, ún. szociális evangéliumot hirdetnek.

Urunk nem csatornához, hanem forráshoz hasonlítja az életünket. "Teljesedjetek be" - ha ez megtörténik, ugyanolyan gazdagon árad tovább a szentből a frissesség és kedvesség, mint ahogyan kapta a Jézussal való élő kapcsolat révén. Ha életedből nem tör elő ez a teljesség, te vagy a felelős érte, mert akkor a kiáradást gátolja valami. Maradj a forrással kapcsolatban, akkor nem csak te leszel áldott, hanem életedből élő víz folyamai áradnak. Olyan élet ez, amelyet nem lehet korlátok közé szorítani.

A forrás mitsem tud azokról a helyekről, amelyeken a vize átmegy. Jézus azt mondja: ha mi vettünk az Ő teljességéből, bármilyen szűk mederben folyik is az életünk látszólag, mégis folyamok áradnak belőlünk, amelyek áldást árasztanak szét egészen a föld legvégső határáig. Nem nekünk kell törődnünk a kiáradással - "az az Isten munkája, hogy higgyetek..." Isten ritkán engedi meg egy léleknek, hogy meglássa, mekkora áldás az élete.

A munka nem átok; inkább áldás. Még mielőtt a bűn bejött volna a világba, Isten megbízta Ádámot, hogy gondozza az Éden kertjét. Isten csak azután átkozta meg a földet - és nem a munkát -, miután az ember vétkezett. Úgy rendelte, hogy az embernek gondok, csalódások és arcának verítéke árán kell megküzdenie mindennapi kenyeréért (lásd 1Móz 3:17-19).

"Vigyázzatok énvelem" - ne általában vigyázzatok, a magatok szemszögéből kiindulva, hanem vigyázzatok egészen énvelem. Új életünk első szakaszaiban nem Jézussal, hanem csak érte vigyázunk. Nem abban az értelemben, amint a Biblia kijelenti, azaz életünk hétköznapi körülményei között. Urunk szeretne eggyé tenni minket magával - Gecsemánénkon keresztül -, de mi nem akarunk átmenni ezen a szenvedésen és ezt mondjuk: "Ó, Uram, nem tudom megérteni, miért kell ennek így lennie; olyan keserű." Hogyan vigyázhatnánk valakivel, aki ennyire rejtélyes?

„A világban volt." Hihetetlen kegyelem, hogy az élet és dicsőség Ura erre a csöppnyi bolygóra jött, és itt akart élni. Említésre méltó sem lenne, ha bárki másról ezt mondanánk: „A világban volt." Ez olyasmi, amit az ember nem tud befolyásolni. Isten Fia részéről azonban ez tudatos döntés következménye volt, csodálatos együttérzésből fakadó cselekedet.

A misszionárius olyan ember, akinek a szívébe a Szent Szellem beleírta ezt a felismerést: "Nem a magatokéi vagytok" (1Kor 6,19). Aki ezt mondja: "Nem vagyok a magamé", az szellemi értelemben magas nemesi rangot ért el. A gyakorlati élet forgatagában akkor valódi a hívő ember élete, ha önmagát tudatosan átadja egy másik személynek, akit mindenkinél többre tart, és ez Jézus Krisztus. A Szent Szellem feltárja előttem Jézus természetét, hogy eggyé tehessen Urammal, de nem azért, hogy kiállítási tárgy legyek.

A 69. zsoltár az Úr Jézus szól. Az 5. versben elmondja, hogy a megváltás dicsőséges műve által jóvátételt kínál fel Istennek mindazokért a veszteségekért, amik az ember bűne által keletkeztek. Kétségkívül úgy tekint önmagára, mint igazi vétekáldozatra.

Ha egy zsidó egy másik zsidótól valamit ellopott, a törvény megkövetelte, hogy mutasson be vétekáldozatot, fizesse vissza a megkárosított embernek az elvett értéket, és tegye hozzá még az érték egyötödét.