bűn

A National Geographic a különkiadásában bemutatott egy este egy filmet arról, hogyan halásznak a sasok a tavakban. Magasan a víz fölött repülnek, de a látásuk olyan jó, hogy messziről meglátják a halat a vízben. Ha meglátnak egyet, visszacsukják a szárnyukat, és egyenesen a víz felé zuhannak, akár 130 mérföldes sebességgel. Amikor elérik a vizet, széttárják a szárnyukat, kinyújtják a karmukat, megragadják a halat, és visszarepülnek a partra.

Ha te is úgy gondolod, hogy a sofőrök hihetetlen kifogásokkal képesek előrukkolni, csakhogy megússzák a büntetést, meg kellene nézned, milyen történetek kerülnek a biztosítótársaságok baleseti bejelentő papírjaira. Nemrég a Toronto Sun nevű újság megjelentetett párat ezek közül a tényleges bejelentések közül:

„Egy gyalogos nekem jött, és a kocsim alá került".

„Megpróbáltam leütni egy legyet, és így a telefonpóznának hajtottam."

„Már negyven éve vezettem, amikor elaludtam a kormánynál, és karamboloztam."

Egy házaspár ebédelni indult egy bevásárlóközpont éttermébe. Ahogy egy kertes lakónegyed kanyargós utcáján autóztak, elütöttek egy macskát. Először megálltak, aztán kísértést éreztek arra, hogy egyszerűen elhajtsanak. Aztán mégis úgy érezték, valakinek szólniuk kellene, ezért becsengettek a legközelebbi házba, és elmondták, mi történt. Pont a macska gazdája volt a háztulajdonos. A macskagázolók megkérdezték, tehetnek-e valamit. Az idős ember megkérdezte, elrendeznék-e az állat tetemét.

Egy csapat vadkacsa repült alakzatban. Délre tartottak, hogy ott töltsék a telet. Csodaszép V-t rajzoltak a levegőbe, és mindenki megcsodálta, aki látta őket kintről.

Egyik nap Wally, az egyik vadkacsa, valamit észrevett odalent, ami felkeltette a figyelmét. Egy tanyát látott egy csapat szelíd kacsával. Ott totyogtak az udvaron, vidáman hápogtak, és ették a kukoricát, amit kiszórtak nekik minden nap. Wally-nak tetszett, amit látott.

Bárhová ment, a férfi mindenüvé színes lufikat vitt magával. Élvezte, ahogy a feje fölött szállnak. És könnyű volt tartani a zsinórokat a kezével, vagy a csuklójára kötni őket, és így színes lufijait magával vihette, akárhová is ment. A munkatársai már megszokták, hogy mindig így látják. Nem is bánták; kicsit feldobta az irodát. Még éjszaka is ott függtek a feje fölött, miközben aludt.

Egy családnak volt egy valódi antik vázája, amit egyik nemzedék örökölt a másiktól. Valóságos kincs volt, amit a kandallópárkányon tartottak, hogy mindig élvezhessék a látványát.

Egy nap, amikor a szülők hazaértek, tizenéves lányuk az ajtóban várta őket.

„Apa, anya, tudjátok, az antik váza, amiről meséltétek, hogy egyik nemzedék adta tovább a másiknak...

„Igen?" - feleltek a szülők.

„Nos, apa és anya... a mi nemzedékünk az előbb leejtette."