A National Geographic a különkiadásában bemutatott egy este egy filmet arról, hogyan halásznak a sasok a tavakban. Magasan a víz fölött repülnek, de a látásuk olyan jó, hogy messziről meglátják a halat a vízben. Ha meglátnak egyet, visszacsukják a szárnyukat, és egyenesen a víz felé zuhannak, akár 130 mérföldes sebességgel. Amikor elérik a vizet, széttárják a szárnyukat, kinyújtják a karmukat, megragadják a halat, és visszarepülnek a partra.
Ebben a különkiadásban egy nagyon szokatlan történésről készült felvételt is bemutattak. Az egyik sas lecsapott egy halra, és karmai közé ragadta. A hal azonban sokkal nagyobb volt, mint amilyennek gondolta. Ahogy próbált a part felé repülni, látni lehetett arcán a kínlódást. Látszott, hogy nem éri el a partot ezzel az óriási hallal. Aztán megpróbálta visszaejteni a halat, elengedni. Ám a karmai olyan mélyen vájtak bele a hal húsába, hogy nem tudta visszahúzni azokat. Küszködött, de hasztalan.
A sas lassan elmerült a tó vizében, és megfulladt, mert nem volt képes elengedni zsákmányát.
Az életben mi is sokszor megragadunk valamit, ami veszélyes lehet. Azt hisszük, mi tartjuk a markunkban, és bármikor elengedhetjük, amikor csak akarjuk. Szokássá válik, és egy nap megpróbálunk kiszállni, de rájövünk, hogy már nem mi tartjuk fogva, hanem az tart fogva minket. „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát" (Zsid 12,1).