félelem

Amikor elfog a félelem, nem tehetünk mást, minthogy imádkozunk Istenhez; de Urunknak joga van elvárni, hogy akik az Ő nevét segítségül hívják, bizakodva higgyenek benne. Isten elvárja gyermekeitől, hogy úgy bízzanak benne, hogy minden nehézség közepette egyedül őreá hagyatkoznak. Mi csak bizonyos határig bízunk Istenben, aztán visszatérünk azoknak az embereknek a kezdetleges, ijedtségimádságaihoz, akik nem ismerik Őt. Most már nem látunk kiutat és ezzel azt mutatjuk, hogy a legcsekélyebb bizalmunk sincs benne és az Ő világkormányzásában.

Az én szavamnak Isten szavára kell épülnie. Isten ezt mondja: "Nem hagylak el", így én bátran mondhatom: "Az Úr az én segítségem, nem félek..." - nem engedem, hogy elárasszanak a rossz előérzetek. Ez nem jelenti azt, hogy meg sem kísért a félelem, de akkor is emlékszem majd Isten biztatására. Megtelek bátorsággal, mint az a gyermek, aki "összeszedi magát", hogy atyja kívánságának eleget tegyen. Olyan sokan meginognak hitükben; amikor jönnek a félelmek, elfelejtik Isten biztatását, elfelejtenek mélyen lélegzeni szellemileg.

Isten nem mentesít senkit a nehézségektől; azt mondja: "Vele vagyok háborúságban" (Zsolt 91,15). Nem számít, milyen személyes nehézségek borzalmai támadnak az ember életére, azok közül egy sem tudja kiszakítani Istennel való kapcsolatából. "Mindezekben felettébb diadalmaskodunk" (Róm 8,37). Pál nem képzelődésekről beszél itt, hanem a kétségbeejtő valóságról, és azt mondja, hogy felettébb győztesek vagyunk a bajok között (Róm 8,35).